Efraim, a pásztor nem tudott szabadulni attól, amit tett. Ezerszer megbánta már. Mindez nem segített rajta. Végignézett a nyájon, s gondosan kiválasztotta a legszebbet. Ismerte már a születésétől fogva. Szinte könnyezett, amikor megkötözte. Csak nézett a nagy ártatlan szemeivel. Meg sem nyitotta a száját, amikor később levette a szekérről s a pap elé állította. Az megvizsgálta, hibátlannak találta, s elkezdődött a szertartás. A pap rátette a bárány fejére a kezét, s vele együtt Efraim minden vétkét. Közelről látta,  ahogyan a kés sebet üt a nyakán, még rúg néhányat, majd elcsendesedik. Vége. A bűn miatt valaki meghalt. Vére folyt. Engesztelést szerzett. Efraim bocsánatot nyert, mehetett haza. Ölébe vette, s felszabadultan indult haza, hogy családjával együtt elfogyassza a húsát. Boldog volt. Bűntelen.

Útközben a Jordán partján egy percre még megállt. Valami tömeg figyelt egy teveszőrbe bújt emberre, aki egy fiatalemberre mutatott: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!”

Legközelebb azon a bizonyos pénteken látta újra a fiatalembert, amint két másikkal együtt keresztre feszítették. Várt egy kicsit. Talán mond valami fontost, érdekeset…

„Elvégeztetett.” – de már csak ennyit hallott.

Nagy György, lelkipásztor