Vékony füstcsík szállt fel a kövekből összerakott oltárról, jelezve, hogy nemrég itt áldozati tűz égett.
Két férfi járt itt. Egy öregember és a fia. A fiú a hátán fát hozott, az öreg gondolataiba mélyülve a kést és a tüzet. Végtelennek tűnő ösvény, amely ide vezet. Ólomnehéz volt minden lépés, minden gondolat. Nem maradt más Ábrahámnak, csak ez a fiú. Minden mást már odatett az oltárra: hátrahagyta szülőföldjét, rokonságát, a terveit, a várost, gazdagságot, s ment, ahová vezette Istene. Most a legdrágábbat kellett odatennie. A Fiút.
Hosszú élete során megtanulta: ha valamit Isten mond, ha valamit kér, annak oka van. Ment most is, engedelmesen, bár nem értette, miért. Az Úr vajon megtenné, ha neki is lenne egy fia? Végignézné a halálát? Ez nem egy tárgy, nem egy vagyon, nem egy jószág…
Mentek ketten együtt. Gondolatait a fiú hangja törte meg: „Apám! Itt van a tűz meg a fa, de hol van az égő áldozatra való bárány? „Isten majd gondoskodik áldozatra való bárányról, fiam.” – mondta röviden, bár maga sem tudta, hogy is lesz ez.
Nehéz szívvel áll meg a hegytetőn, készíti el az oltárt, kötözi meg a fiút, emeli magasra karját. Felfoghatatlan, honnan van testi-lelki ereje megtenni ezt! Kész lenne erre is, de nem kell. A próbát kiállta. „Most már tudom, hogy nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenednek, énérettem.”
Boldog volt. Isten megkímélte atyai szívét attól a fájdalomtól, amit Ő maga át kellett éljen sok-sok évvel később a Golgotán.
Péntek volt. A tömeg elvonult. Mindenki elment. A katonák is, a papok is. Nem maradt más, csak a véráztatta kereszt. Akinek ácsolták, azt szabadon engedték. Barabbás maga is meglepődött ezen, amikor melléállították ezt a szelíd férfit, aki, mint valami bárány, némán állt az üvöltő farkasok között. Ő vette fel helyette a keresztet, s élte át a szörnyű kínokat.
A nap végén néhány markos férfi óvatosan leemelte a fiatalember ernyedt testét, majd lepedőben a sírhoz vitték, hogy ott eltemessék. Nem kísérte már nagy tömeg. Tanítványai is mind elrejtőztek.
Aki végigkísérte, az Apa, tudta jól: a Fiúban MINDENT odaadott.
Most már én is tudom, hogy „nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenednek, énérettem,” s azt is, hogy
„Oly drága vagyok Istennek, hogy drágább már nem
lehetek, ugyanúgy szereti Fiát, ahogyan engemet.”
Catesby Paget
Nagy György, lelkipásztor
