Tisztelt Ünneplő Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Egy évvel ezelőtt ugyanitt emlékeztünk meg a reformáció Európát átformáló szellemi, lelki és társadalmi jelentőségéről, valamint – Luther Márton mellett – e mozgalom legnagyobb alakjának, Kálvin Jánosnak korszakos szerepéről. Az alkalmat akkor egyházalapító atyánk születésének 500. évfordulója tette különlegessé, valamint az a tény, hogy tanítását, az Instituciót 450 éve öntötte végleges formába.

Megszületett az

„Acélos új rend, győzelmes tanítás,

világformáló s mégis ősi szó.

S teremtve hull a szomjazó szívekre,

Igaz tudomány. Institució.” – amint erről a református erdélyi költő, Áprily Lajos Kálvin 1535 című szép versében ihletetten megemlékezik.

Lehet-e minden évben ezen a napon újat mondani, vagy legalábbis olyan fénytörésben megragyogtatni az eseményt és hordozóinak, magvetőinek jelentőségét, amely által elkerülhető az önismétlés és a sablonosság ünneprontó, rossz íze?

Azt vallom: igen, lehet.

Vasárnap délután csak véletlenül kapcsoltam be a Bartók Rádiót, amelynek hullámhosszán megrendítő erővel szárnyaló ének ejtette rabul a lelkemet. Így hangzott:

„Ébredj bizonyságtévő lélek!

A várfalakra Őrök álljanak.

Kik bátran szólnak s harcra készek,

Ha éj borul le vagy ha kél a nap.

Hívásuk zengjen messze szerteszét,

Az Úrhoz gyűjtve népek seregét.”

Az elzengő ének hatása alatt szereztem tudomást arról, hogy ennek az éneknek a gyönyörű kezdősora ez évben a reformáció hónapjának jelmondata, felhívása.

A reformációt megelőző néhány évtized több szempontból is sorsfordító időszaka volt Európának, az európai kultúrának. Ekkor fedezte fel Kolumbusz Amerikát, és e felfedezés hihetetlen mértékben felgyorsítja a minden területre kiterjedő változás folyamatát. Leginkább pedig a feudális társadalom bomlását, melynek következményeként erőteljes polgárosodás indul meg, s ezzel együtt kialakul a világkereskedelem.

Elmélyül a kor két nagyhatalmának, a Német-Római Császárságnak és a katolikus egyháznak a válsága, valamint az egyházi hatalom elvilágiasodásának hozadéka: a vagyongyűjtés és az egyház elüzletiesedése. Óriási lesz a különbség a főpapság és a szolgáló papság életmódja és lelkisége között. Nem csoda tehát, hogy amikor X. Leó pápa nevében búcsúcédulákat kezdenek árusítani, hogy abból fedezzék a római Szent Péter templom építésének költségeit, épp a Német Császárság területén csap a legmagasabbra a felháborodás lángja.

Ebben a folyamatban válik mérföldkővé 1517. október 31-e, amikor egy Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetem tanára, Luther Márton a vártemplom kapujára kiszegezi 95 pontból álló tételsorát, s ezzel elindítja azt az egyház megtisztításáért végbemenő folyamatot, amelyet a világ reformáció néven tart számon, és tisztel mind a mai napig.

„Ébredj bizonyságtévő lélek!” – szól az énekbeli jelmondat. Luther és hittársai megfogadták a lelkükben fogant felszólítást, pedig ekkor ez az „ébredés”, ez a bizonyságtétel a tiszta, csak az Isten és ember közvetlen kapcsolatát és az Írás igazságát elfogadó hit mellett, kiátkozást, sőt halált eredményezhetett. Ám az egyházatyákat – Luther mellett Zwingli Ulrichot és Wittenbach Tamást – ez a kegyetlen lehetőség, sőt bizonyosság sem téríti el attól a meggyőződésüktől, hogy a búcsúcédulák nem vezetnek el az üdvözüléshez. A bűnbocsánat egyetlen záloga Krisztus megváltó kereszthalála és az isteni kegyelembe vetett hit lehet.

Az új hit minden hatalmi nyomás és kegyetlen próbatétel ellenére futótűzként terjed, és az 1530-as évekre Európa városaiban is győzelemre jut. Ebben a válságos, sok megaláztatással és fenyegetettséggel terhes időszakban menekül Franciaországból – a reformáció hívei elleni támadások elől – Bázelbe Kálvin János (eredeti nevén Jean Cauvin), aki 1509-ben született Noyon városában.

Már fiatalon Luther és az evangéliumi tanítások követőjévé vált. Bázelben 1535-ben megírta az Institutio Religionis Christiane (Tanítás a keresztyén vallásra, vagy a Keresztyén tanítás rendszere) című fő művét, amelyet később többször is átdolgozott. Végleges formáját – mint az előzőekben már elhangzott – csak 1559-ben nyerte el.

Kálvin János 1536-tól 1538-ig és 1541-től 1564-ig Genf városállamban vezető lelkipásztor és reformátor. Feladatát ezekben az években így határozta meg: „A Szentírás lektora, tanítója vagyok.”

Életének két alappillére mindvégig: a Szentírás magyarázata, értelmezése, és az Institutio. Teológiájának lényege az istenismeret és az önismeret harmóniája, az Ige és a mindennapi élet szerves egységének megvalósítása. Alapigeként vallotta: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt. 4:4)

Kálvin nemcsak igehirdető volt, hanem fáradhatatlan tanító-nevelő, lelkigondozó, egyházszervező, hitvitázó. Ezek mellett pedig olyan közszereplő is, aki egész Európára kiterjedő levelezésével a közélet, sőt a politika formálójaként is hatást gyakorolt a kontinensre. Ötvenévesen áll pályája zenitjén, amikor letisztult teljességében megjelenteti az Institutiot, és kiegészíti unokabátyja francia bibliafordítását, amely majd Genfi Biblia néven válik Európa-szerte ismertté. Életműve betetőzéseként pedig létrehozza a Genfi Akadémiát. 1564-ben halt meg. Kívánsága szerint jeltelen sírban nyugszik. Ezzel azt üzente az utána következőknek: Nem a magvető a fontos, hanem a termés, mert az alapozza meg a következő aratást.

Kálvin életműve, mely kálvinizmusként vált halhatatlanná, új fénytörésbe állította Európa nyugati felének egész arculatát; társadalmi, gazdasági fejlődését, s mi több: sajátos, letörölhetetlen vonásokkal gazdagította a magyarság karakterét is.

A reformáció 400. évfordulóján gróf Tisza István a következőket mondta erről: „…mi nem akkor leszünk hű követői Kálvinnak és Luthernek, ha abban követjük őket, ami gyarló, ami mulandó, amiben a kor gyermekei voltak, de akkor követjük igazán, ha abban igyekszünk nyomdokaiba lépni, ami örökbecsű, ami az emberiséget és a keresztyén egyházat is egy magasabb szférába, egy magasabb nívóra emeli. És ha ezen az úton halad a mi egyházunk tovább, akkor igenis Krisztus tanát fogja hirdetni, és semmi egyebet. Krisztus szolgája lesz, és senki másé.”

A Kálvinról szóló életrajzok közül a legelső több mint 400 éve készült. Szerzője Theodor de Beze francia-svájci teológus; Kálvin tanítványa és utóda a genfi református egyház élén. Érdemes megszívlelni a mű záró sorait – így szólnak: „Ez az ember mind életében, mind halálában a keresztyén lelkületnek legislegszebb példányképe lehet mindenkinek, amely példányképet éppoly könnyű rágalmazni, mint amilyen nehéz lesz utolérni.”

Valóban. Kevés olyan világformáló személyiség élt az elmúlt 500 ében, akit oly sokan elismertek és félreismertek; akit legalább annyian rágalmaztak, mint ahányan rajongtak érte; akinek neve „izmusként” megkerülhetetlen irányzattá vált, s akit szülőhazájából történt elűzetése után annyi nemzet – köztük a magyar is – fiává fogadott, mint ő, a Kálvin Jánosként magyarrá lett Jean Cauvin. Hárommillió kárpát-medencei magyar református iránymutató tanítója és gondolkodója azóta is.

A XX. században a szintén sokat vitatott nézeteiről elhíresült, de rendkívüli hatású erdélyi magyar írót, Szabó Dezsőt sem hagyta lelkében érintetlenül e sodró erejű eszmeáramlat. Ezt a reá gyakorolt hatást fogalmazta meg a „Mit adott nekem a magyar kálvinizmus” című írásában: „A kolozsvári Farkas utcai református kollégium tanárai tanítottak meg, hogy minden magyar ember apja minden magyar gyermeknek, minden fiatal magyarnak. Hogy sohasem mondhatjuk azt: vagyok, hanem csak azt: vagyunk. A közös rögből fakadt, közös Istennel, közös kenyérrel, közös végzettel átszőtt magyarság egyetlen fájdalmas élet, nap felé vívódó test. Ahol minden tagnak csak az összes többi tag életében van értelme.”

A református egyház által meghirdetett, és 2014-ig tartó Kálvin emlékév-sorozat nemcsak a reformátusok belügye. Mert – mint ahogy ezt Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület Püspöke hangsúlyozta – Kálvin munkásságában benne van a kultúra, a gazdaság, a politika és a közélet is.

A kálvini reformáció elterjedése az anyanyelvű istentiszteletet és oktatást elérhetővé tette a magyar nép nagy része számára. A nemzeti szellem és a nemzeti öntudat ilyen alapú megerősödésének köszönhető elsősorban, hogy a XVI. században három részre szakadt országban – a katolikus Habsburgok és az iszlám török hatás szorításában is – meg tudott maradni egységesnek a magyar nemzet.

A kálvinizmus, pontosabban a reformáció helvét irányzata a XVI. század második felében egyértelműen „magyar vallás” lett, hiszen a magyar lakosság 80 %-a akkor reformátussá vált. A Felvidék keleti részét, Kárpátalját és a Partiumot is magába foglaló Erdélyi Fejedelemségben Bocskai Istvántól Apafi Mihályig minden fejedelem református volt, és az volt az államvallás is mintegy 100 éven át. Nem véletlen, hogy – egyedüli magyarként – Bocskai István szobra ott található a reformáció genfi emlékművének alakjai között: közvetlenül a holland Orániai Vilmos és az angol Oliver Cromwell érce öntött alakjának társaságában.

Móricz Zsigmond, a közülünk való, szatmári magyar református író-óriás, a XX. század egyik legnagyobb humán géniusza így vall a kálvinizmusról: „A magyar nemzet lelkének megnyilatkozását kerestem és találtam meg a magyar kálvinizmusban. Számomra a magyar kálvinistaság azt jelentette: talpig ember lenni.”

Az érintőleges utaláson túl feltétlenül szólnunk kell még az új vallás elterjedésének a magyar közművelődésre gyakorolt felmérhetetlen jelentőségéről is. Mivel a kálvinizmus egyik alapelve Isten-atyánk és az ember közvetlen kapcsolata lett, a református egyház elvárásként fogalmazta meg a hívek irányába a napi rendszeres bibliaolvasást. Ehhez két nagyon fontos feltétel teljesülésére volt szükség. Az egyik, hogy minden háznál legyen magyar nyelvű Biblia, a másik, hogy minden családban legyen – legalább egy valaki –, aki olvasni tudja a Szentírást.

Az első feltétel Károli Gáspár gönci prédikátor örökbecsű bibliafordításával 1590-ben teljesült. A másik feltétel megvalósulásához pedig a partikula hálózat kiépülése vezetett el. Ezeknek az intézményeknek egy része ún. „olvasóiskolaként” működött. A cél pedig az volt, hogy a legkisebb falvakban is – lehetőleg – minden családban legyen valaki, aki napi rendszerességgel felolvassa a többieknek a Szentírást.

A fentiekben foglaltak jelentősége nemcsak a református hit elterjedése és megerősödése szempontjából felmérhetetlen, hanem a közművelődés tekintetében is. Arany János, a magyar nemzeti költészet máig meg nem haladott csúcsát képviselő alkotóművészünk, egyik önéletrajzi ihletésű írásában megemlékezik arról, hogy édesapja, aki írástudó parasztember volt, hamuba írott betűkkel – már a költő 4 éves korában – megtanította őt olvasni. S ezután mindennapos olvasmánya lett egy régi Károli-biblia, amelyet – mire iskolába került – háromszor végigolvasott. Így éreztem meg – írja – már apró gyermekként nemcsak Isten végtelen szerelmét, hanem a tudás nagyszerűségét is.

Kálvin János sorsfordító, korszakos jelentőségű munkássága és a reformáció rendkívüli művelődéstörténeti hatása mellett egy nem kevésbé jelentős hozadékáról is meg kell emlékeznünk. Ez pedig az egyes ember számára talán a legfontosabb: az autonóm hit. Az autonóm hit, amely már nem tekintélyelvű és külső szokások kényszerétől vezérelt, hanem önként vállalt és belső meggyőződésből építkező: „Ha Szent István korában történt az ország megkereszteltetése, a XVI. században történik a bérmálás, az ország nagykorúvá érése a hitben. A szentistváni kereszténységet az ország nagy része öntudatlanul vette fel, mint a keresztvizet, a reformáció hatására a vállalt hit a magyarság tudatos és megharcolt sajátjává válik.” (Szerb Antal)

A reformáció tette lehetővé, hogy a magyarság is szembesüljön azokkal a történelmi erőkkel, amelyek ma is élnek, és épp úgy alakítják a jelent és a jövőt, mint ahogy a múltat alakították.

„A reformáció minden lelki közösségnek szükségképpeni megnyilatkozása, amellyel magát – állandó természetének fenntartása mellett – korszerűen és szükség szerint revideálja. Minél elevenebb életet él egy közösség, annál szükségesebb az ilyen maga-revíziója. Reformáció csak ott nincs jelen, ahol meghalt az élet.” (Ravasz László) Természetes hát, hogy a keresztyén egyházban mindig is volt és van reformáció, mégpedig az önnön igazságaihoz való folyamatos visszaigazodás formájában, amely új stratégiával módszerváltoztatással jár együtt.

1517. október 31-e tehát nem egy új statikus dátum, hanem kiindulópontja és folyamatos inspirálója a hitben való tökéletesedésnek és megújulásnak. Éppen ezért hibás az a vélekedés, hogy a reformáció elindulását jelző dátum csak a protestánsok ünnepe.

Mivel a hitbéli tökéletesedés és a folyamatosan változó viszonyok között hitbéli helytállás minden keresztyén embernek egyéni életprogramja kell, hogy legyen, autonóm hitünkből és önként vállalt kálvinista voltunkból fakadó felelősségünk – e téren – senki másra át nem hárítható.

A ma református magyarjának is éreznie kell ennek a nemes életprogramnak a szükségességét és súlyát. Mi az, ami fenyegeti ennek az életprogramnak a megvalósulását napjainkban?

Alapjában, lényegében a banalitás. a közhelyszerűség, a földhöz ragadt, vegetatív szemlélet eluralkodása. A szellemi-lelki érzékenység, az emelkedettség úgy kimaródott mindennapjainkból, mint a vörösiszap-áradással falvainkból, folyóinkból az élet.

„Új világ jött létre… A mai civilizációban semmi más nincs, csak banalitás; a szellem hóhéra. Az emberek rohannak haza, és órákon át nézik az értelmetlen tévésorozatokat. Ez a krízis legmélyebb szintje.  A szellem nem talál fogást az emberi lelken.” – nyilatkozta a minap Tornai József költő, napjaink egyik legjelentősebb irodalmi személyisége.

Egész más prizmán látjuk ugyanakkor az életet ma is, ha a mérték, a magyarázat kiindulópontját, életünk megváltoztathatóságát, alakításának lehetőségét a kálvinizmus szerint Isten fenségének szempontjából nézzük.

„…más eredményre jutok, ha az ember alapvető magatartását a hit és engedelmesség gondolatában látom, mintha a természetes önzésből, a létért folytatott küzdelemből, a mindenhez való alkalmazkodásból, a minél kevesebb munka elvéből indulok ki.” (Ravasz László)

„Ébredj bizonyságtévő Lélek!” – Naponta meg kell vizsgálnunk cselekedeteinket, de még a gondolatainkat is, ha igazodni kívánunk hitünk alapigazságaihoz, és életünket ezek szellemében szándékozunk folyamatosan „reformálni”, kiigazítani. Nem sikerülhet tökéletesen a megújulás – ezt tudjuk. De Isten szuverenitása és a megváltás lehetőségében irántunk megnyilvánuló könyörülő szeretete a záloga annak, hogy nem reménykedünk hiába.

„Bizony mondom néked – mondta Jézus Nikodémusnak – ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát!” (Jn. 3:3) Az emberben – legalábbis a legjobbakban – mindig is megvolt a késztetés erre a megújulásra. Az egyházatyák és prédikátorok mellett a költők, írók is – esetenként ez a két minőség kölcsönösen fedte egymást – magukat megalázva, leborulva, máskor perben-haragban, önpusztításban gyötrődve áhítoztak, vágyakoztak az isteni kegyelemre. S reménykedtek, hogy a krisztusi áldozat által megtisztulva kiszabadulhat romlandó testünkből a romolhatatlan isteni lényeg.

Ezért most azt kérem, kedves Testvérek, tisztelt ünneplő Gyülekezet, ne osztozzunk az előzőekben megidézett Tornai József fájdalmasan igaznak tűnő reménytelenségében, amelyet a ma emberének lélekjövendőjével kapcsolatban megfogalmazott.

Csatlakozzunk inkább a 101 éve született mátészalkai költő-géniusz, magyar és református Képes Géza látnoki soraihoz, hitvalló derűjéhez, amelyet Mégis című versében hagyott ránk az emberben lakozó Istenről és újjászületésünk ígéretéről:

„Ő az ember emberebb énje,

testünkben és vérünkben hordjuk.

Ő a parázs: hiába oltjuk,

izzik, szikrát s lángot ígérve.

Ha ránk zuhan súlyos Igéje

a régi ház lobogva ég már.

Szemünk kutatja: milyen égtáj

fogad be, hazátlant, hogy végre

megnyugodjunk Őbenne, és hogy

a nincs gondja már ne gyötörjön –

létünk a szűk körből kitörjön

mint az oroszlán, ketrecéből.

A porig égett ház felépül,

sziklán épül, tengerre néz le.

Szépséget és megrendülést szül

azúr szemének rebbenése.”

Dávid Ferenc