Kint a szőlőnkben, emlékszem rája

Deszkakunyhónk előtt állott

Öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor

Dörgött az ég, csattant a villám,

Füstölt az úton a felpaskolt por,

Ahogy végigverte a dörgő esőostor,

Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,

Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.

Vajon elbír-e a széllelő

Recsegett, ropogott öreg teste,

A szél a gallyakat csomósan tépte,

Hullott a zöld dió áldott termése,

Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta,

De győzte a vihart öregapám konok,

Törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom – motyogott nagyapám:

Nem lesz baj, gyerek!

Dió lehullhat,

Új tavasszal terem az ág újat,

Ág is nő a letépett helyére,

De ha a gyökér nem bírná tovább,

A diófának, kisunokám, vége.

Most is vihar, szél tépi, rázza

De állja a vihart Árpád vezér

Ezeréves, öreg diófája.

Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek

Tapadnak a földre, hogy termés legyen

Az örök magyar szőlőhegyen,

Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak …

– Adj! Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,

Letörhet száz ág, ezer nő helyére

S ha csupán a csonka törzs marad,

Ha új tavasz zsendül, kifakad!

Uram, csak Te lássad,

Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon

A gyökér kitartson.

A gyökér kitartson!