Az ember egész életében egyenes tartással a gravitációnak megfelelően a Föld középpontjára merőlegesen halad, él, dolgozik. De észre sem veszi, mert ez így természetes. Ha megy, előre néz, ha dolgozik, többnyire lefelé néz, bárhol is végezze tevékenységét. Én is, amint most a fehér papírra írom e sorokat. Többet nézünk lefelé, mint fel a magasba.

Régen a földet művelő, a gazdálkodó ember olykor felfelé kémlelte az eget, a madarak vonulását, repülő mutatványaikat, a felhők tündéri játékát, az égről kutatva ki a várható időjárást. Élete nagy részét a szabad természetben élte, keményen dolgozva termelte meg mindannyiunk kenyerét. Korán kelt, hajnalok hajnalán, megetette a jószágot, feltarisznyált, és indult a mezőre, a határba gyalog vagy szekéren. A föld felé szegezve tekintetét kaszált, kapált, aratott, tette a dolgát napkeltétől napszállatig.

De amikor megszólalt a déli harangszó, s az asszony vagy a nagylány kivitte a frissen főtt ebédet a mezőre, kis időre megpihentek a dolgos kezek, s a jóízűen elfogyasztott ebéd után a fáradt emberek mindig „megdéleltek”. A déli verőn, a fák árnyékában másfél – két órát pihentek, visszapótolva a hajnal óta addig elhasznált energiát. S ha lefeküdtek az illatos, hűvös, zöld fűre, már nem lefelé, hanem felfelé néztek. Alulnézetben látták a világot, a határtalan természet föléjük magasodó messziségét.

Ma már kifekszik hanyatt a mezőn, hogy az anyaföldön pihenjen, hogy lelkét felröpítse a magasabb régiókba?

Magam is megtapasztaltam a fekve haladást, amikor egy klinikáról egy másikra vittek át egy vizsgálatra. Furcsa ez, de meglepő, lenyűgöző élmény volt. Így fekve egészen más a látószög, a távolság, a kép. Minden új, addig ismeretlen arcát mutatja. Szemünkbe tűnik, ami addig rejtve volt, amire fel sem figyeltünk: az épületek oromzata, az oszlopfők díszei, a boltívek mintái. Fekve ugyan nem látjuk a park virágait, de beláthatunk a fák lombjai közé, s hogy milyen magasan, milyen messze vannak most tőlünk a vastag, sötét ágak, s hogy a fény csak kívül ragyogja be a lombozatot. Fekve haladva csak azt láthatom, ami magasan fölöttem van. De ez a látvány szép és különleges. Elgondolom: lélekben sem ártana néha elrugaszkodni a földtől és a fejünk fölé is látni…

Így érkeztünk el a másik klinikára, ahonnan a vizsgálat megnyugtató eredményével indultunk vissza az „égi látvány” alapján ismerős útvonalon. Megtudhattam, milyen egy ismerős táj más aspektusból, alulnézetben, s hogy milyenek vagyunk mi, emberek, akik mindent csak felülről szeretünk látni, mert így szoktuk meg. Vagy ahhoz túl mélyre kellene szállnunk, hogy felülre is láthassunk?

Kormány Margit

Forrás: Szenke