Van egy ősi legenda egy hercegről, akinek görbe volt a háta. Mivel nagyon büszke volt, ezért lelkében sokat szenvedett. Egy napon azt mondta legjobb szobrászának: „Készíts szobrot rólam, de egyenes derékkal. Szeretném látni magam olyan alakban, amilyen lenni szeretnék! Amikor a tökéletes szobor elkészült, akkor a szobrász azt ajánlotta, hogy állítsák fel azt a palotakapuban. A herceg így szólt: „Helyezd el inkább egy titkos sarokban, a palotakertben, ahol csak én láthatom.”

Az egész ügyet hamarosan elfelejtették, de a herceg mindennap lopva odament a szobor elé, hosszasan és mélyen szemlélve azt. Minden alkalommal úgy tűnt, hogy gyorsabban ver a szíve és megtelik izgalommal. Hónapok múltak el és az emberek kezdték mondogatni: „A herceg háta már nem olyan görbe, mint valamikor!” Úgy látszik a herceg sokkal nemesebb tekintetű, mint ezelőtt.” Ezt hallva a herceg ismételten eltűnt a kertben és megállt a szobor előtt, és íme, a háta lassan teljesen kiegyenesedett, mint a szoboré és tekintete is lassan olyan nemessé vált…

„Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”

(2Korinthus 3:18)