Mivelhogy Urunknak tetszett ébredést támasztani nálunk és a környékbeli falvakban, a Budapesti Bethániai Főegylet is figyelemmel kísérte ezeket az ébredési mozgalmakat és néha-néha hol az utazó titkár, hol a főtitkár jött ki a vidékre meglátogatni bennünket. Ilyenkor aztán közös megbeszélések történtek a vajai és nyíregyházi közösségi vezetőkkel a munka irányítására és folytatására. Tehát az országos főegylet, az egyházban munkálkodó ébredési mozgalom vezetősége, minden ilyen ébredést felkarolt és megalapította köztük a bibliakört, majd később a CE szövetséget. 1928. augusztus 20-ra az országos és a fiókegylet vezetőségeivel közös egyetértésben három napos konferenciát terveztünk Vajára. Konferenciai előadókról a Főegylet vezetősége gondoskodott. Mivel három napra lett meghatározva a konferencia ideje, így azt határoztuk, hogy az idegen vendégek részére főzni fogunk. Már jó előre megindult hát a nagy készülődés a konferenciára. A vajai közösség erre a célra vett egy sertést és egy borjút. A többi aztán adakozásból történt, baromfi, liszt, zsír, tej, túró, vaj, tojás, káposzta, zöldségfélék és minden élelmiszer, amire csak szükség volt, megadatott… Az Úr kedvessé tette a hívőket a vajai nép előtt, mert olyan adakozási szándékot támasztott különösen az asszonyok szívében, hogy talán aki addig ellenség volt is, akkor megnyílt a szíve az adakozásra. Ki egy tyúkot, ki egy csirkét, ki tojást vagy más élelmiszert hozott nagy örömmel a konferenciára érkező vendégek ellátására. A háromnapi bőség után felesleges élelmiszerek is maradtak.

Mivel a mi templomunk kicsinek bizonyult volna a konferencia megtartására, így előre gondoskodni kellett vízmentes ponyvákról, hogy sátrat csináljunk belőle. Megkértük hát az uradalmakat és intézőket, hogy a nagy vízmentes ponyvákat legyenek szívesek ideadni három napra. Az uradalmak és intézők szívesen ideadták a ponyvákat, semmit értök nem kérve. Így aztán a templom déli oldalán nagy sátortetőt csináltunk. A sátor inkább árnyékot adni volt jó, mint eső ellen, mert akkori időben igen nagy szárazság volt. Ülőhelyeknek az iskolai padokat és egyéb lócákat hordtunk. Énekvezetésre a közösség harmóniumját is elvittük. A konferenciára érkező vendégeket iskolákba és magánlakásokba szállásoltuk el azoknál, akik jó szívvel felajánlották lakásukat. A főző tűzhelyek az iskola előtt az udvaron voltak sorban felállítva, mint valami tábori konyhák. Az étkezés pedig két iskolában történt. A konferencia reggel 8 órakor kezdődött az iskolákban imaórákkal külön a férfiaknak, külön a nőknek.10 órakor pedig a konferenciai előadás kezdődött a templom mellett felállított sátorban. A három napos konferencia minden előadása „A tékozló fiú”-ról szólott. Az előadásokat teológiai hívő professzorok és hívő lelkészek tartották körülbelül kétezer hallgató előtt. A közösség lakossága valósággal ünnepi hangulatban volt mind a három nap. Isten megáldotta ezt a konferenciát, mert sokan voltak, akiket Isten Lelke és igéje bűntudatra ébresztett, kik elhagyva a moslékos vályút, megkeseredett szívvel és könnyes szemmel indultak el a legszeretőbb szívű Atyához, hogy elébe omolva elzokogják: „Atyám vétkeztem az ég ellen és Te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívattassam! Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: hozzátok ki a legszebb ruhát és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! És előhozván a hízott tulkot vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Így aztán nagy öröm volt a mennyben a bűnösök igaz megtérésén és a földön is örömkönnyek hullottak. Áldott legyen az Úr neve érte, hogy Ő nem örül a bűnös ember halálának, hanem hogy megtérjen és éljen!

Ettől kezdve minden második évben meg lett tartva egy országos konferencia Vaja községben. Ezeken kívül voltak 10 napos evangéliációk, melyeket egy-egy evangelizátor tartott meg. Voltak még bibliakurzusok, tanfolyamok, és ezek a tanfolyamok főleg az evangéliumi munkások kiképzésére irányultak. Ezeken a tanfolyamokon a környékbeli munkások is részt vettek. A környékbeli evangélizáló órákat úgy osztottuk be, hogy vasárnap délután istentisztelet bevégeztével tartottuk, mert nálunk télen-nyáron este volt megtartva az evangélizáló óra. Így aztán a vajai munkások itthon lehettek az esteli órára. Őszi és téli időben a szomszédközségekben is este tartottuk meg a bibliaórákat.

A többi órák pedig ezek: vasárnap reggel istentisztelet előtt imaóra bizonyságtevéssel, délután istentisztelet előtt szövetség- vagy bibliatanulmányozó óra; csütörtök este imaóra. Ugyanez a beosztás volt a vidéki községekben is. Vidékre kettőnként jártunk, egy munkás és egy munkatárs. Az is előfordult, hogy csak a munkás ment egyedül, mert nem jutott mindig munkatárs. Nyári időszakokban, különösen az első években, mikor még az első szeretet tüze lobogott a közösség tagjai szívében, a vidékre menő evangéliumi munkásokhoz nők is jelentkeztek munkatársaknak: két vagy három leány vagy asszonytestvér. Ezeknek a női szolgálatkészségeknek mindenesetre a szomszéd községbeli nők is örültek, szinte jól eső érzés volt részükre, hogy kibeszélhették magukat és együtt énekelhettek azokkal, akik már régebben megismerték a bűnösök barátját, Jézust. Menet közben, ha nem is minden alkalommal, le-le térdeltünk az útszéli pázsitra imádkozni. Kértük az Urat, hogy készítsen el bennünket a szolgálatra, és akikhez megyünk, azokat pedig az Ő igéjének a befogadására, hogy utunk ne legyen hiába. Hazafelé jövet pedig sokszor elkísértek minket jó darabig, hol énekelve, hol beszélgetve. Milyen boldog öröm és milyen boldog élmény volt ez a lelki munka, melyben még az öregasszony-testvérek sem ismerték a fáradtságot! Nem hiába van megírva az Ézsaiás könyvében: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is, de akik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk; futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” Ézsaiás 40,30-31. Belülről a belső lelki öröm hatott át bennünket, kívülről pedig az akácvirágos illatos levegő, mely az országutakat kétfelől szegélyezte. Ha néha forrón sütött le ránk a nyári nap sugara, olyankor ezsünkbe jutott az az ige: „A nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség.” Ha esős, sáros vagy téli hideg fagyos szelek hóval söpörték be előttünk az utat, ha átázott a ruhánk vagy a csizmánk, az vigasztalt és bátorított bennünket: az örökkévalóságban nem lesz sár, hanem arany utcákon fogunk járni, és nem ázunk, mert az Isten kiterjeszti sátorát felettünk.

A környékbeli lelkészek közül nem mindenki vette szívesen, hogy az ő egyházában evangéliumi munkát kezdtünk és folytattunk. Egyik alaklommal éppen jelen voltam egy szomszéd községben, mikor egy nyíregyházi testvérem, Veczán András hirdette az igét. Az igehirdetés közben megérkezett az odavaló öreg lelkész és megállt a küszöbön. Veczán testvér pár percre megszakította a beszédet, és az odavalókkal együtt kérte a nagytiszteletű urat, hogy: tessék feljebb fáradni és helyet foglalni. De ő csak azt válaszolta az igehirdetőnek: csak folytassa a beszédet, ő majd referálni fog. Vezán testvér folytatta is a beszédet, amíg mondanivalója volt. Mikor bevégezte, akkor aztán helyet foglalt a lelkész az asztalnál. Nemcsak a szoba, hanem még a konyha is tele volt hallgatókkal és mindenki feszült figyelemmel várt, hogy a lelkész hogy fog referálni. Először is körülhordozta a tekintetét és megfigyelte, hogy kik vannak ott. Hol az egyiket, hol a másikat rótta meg, hogy a templomba nem mennek, ide meg eljárnak. De aztán azok is védekeztek, ki eggyel, ki mással. Mikor aztán az ő híveivel végzett, az igehirdetővel vette fel a beszélgetés fonalát. Először is azt mondta neki, hogy mindenki a maga háza előtt sepregessen, nem a más háza előtt. Erre a testvér azt válaszolta: Úgy van, de ha az ember már a maga háza előtt elseperte, szabad segíteni a másiknak is. Aztán azt kezdte feszegetni, hogy csak a teológiát végzett embereknek lehet az igét hirdetni. Veczán testvér azt felelte, hogy Jézus azt mondta a tanítványainak: „Menjetek el e széles világra és tegyetek tanítványokká minden népeket”. Úgy van – mondja a lelkész. És kik az ő tanítványi – tette fel a kérdést a testvér. Erre aztán a lelkész lehajtotta a fejét és kénytelen volt megmondani az igazságot, hogy akik Őtet követik… Vántus András vajai testvér, aki ott megkezdte a munkát, az első hetekben felment az öreg lelkészhez bejelenteni, hogy ő ott evangéliumi munkát kezdett. A lelkész azt mondta, hogy ő nem engedi meg. Vántus testvér pedig azt mondta, hogy ő úgyis jön, ha nem engedi. A lelkész pedig fenyegetőleg lépett fel, hogy ő kényszer eszközökhöz fog nyúlni és mégis beszünteti. A kényszer eszköz tulajdonképpen a csendőrség lett volna. De erre aztán nem került sor, sőt a bibliakör és a CE szövetség alakulásánál és minden évbeli ünnepélyen a szeretetvendégségeken ő maga is részt vett. Mert a közösség vezetői tisztelettel és szeretettel mindig meghívták az ilyen ünnepi alkalmakra. Az Úr pedig végezte az Ő munkáját tovább, lelkeket ébresztett fel bűneikből és kegyelmet adott nekik, hogy megtérhettek Őhozzá.

id. Dani Péter