Egy nőtől, aki éppen a jogosítványát akarta megújítani a megyei hivatalban, a tisztviselő hölgy megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. Az asszony hezitált, nem igazán tudta, hogyan határozza meg a munkáját.
– Úgy értem – magyarázta a hivatalnok – van munkája, vagy csak egy…?
– Persze, hogy van munkám – csattant fel a nő –, Anya vagyok.
– Az anyaság nem számít foglalkozásnak, a háztartásbeli a megfelelő szó! – hangsúlyozta az adminisztrátor.
Egészen addig a napig nem is jutott eszembe a történet, amíg egyszer csak ugyanebbe a szituációba nem kerültem a polgármesteri hivatalban. A hivatalnok láthatóan karrierista hölgy volt, kiegyensúlyozott, hatékony és megszállottja az olyan fontosnak hangzó címeknek, mint:
Hivatali vallató vagy Városi nyilvántartó.
– Mi a foglalkozása? – kérdezte.
Mi késztetett arra, hogy a következőket válaszoljam, nem tudom. Csak úgy kibuktak belőlem a szavak. – Tudományos munkatárs vagyok a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén. – A hivatalnok megdermedt, a golyóstoll megállt a kezében, és úgy nézett rám, mint aki rosszul hall. Megismételtem lassan, kihangsúlyozva a fontos szavakat. Majd csodálattal néztem, amint a kijelentésemet fekete nyomtatott betűkkel a hivatalos nyomtatványra írta.
– Megkérdezhetem – kezdte a tisztviselő érdeklődéssel – , pontosan mit csinál ezen a területen?
Hűvösen, minden izgatottság nélkül hallottam a hangom, ahogy válaszoltam.
– Továbbképző kutatómunkát végzek (melyik anya nem?). Laboratóriumban és terepen (általában házban és házon kívül). A főnökömnek dolgozom (az Úrnak elsősorban, aztán az egész családnak),
szereztem már négy elismerést (mind lány). Természetesen ez a munka az egyik legelhivatottabb a földön (akar valaki ellentmondani?), gyakran napi 14 órát dolgozom (a 24 közelebb áll a valósághoz).
De a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier, és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint pusztán a pénz.
A hivatalnok egyre növekvő elismeréssel töltötte ki a nyomtatványomat, felállt és személyesen kísért az ajtóhoz. Amint ráhajtottam a kocsifelhajtónkra, csodálatos új karrieremben elmerülve, szaladtak elém a laborasszisztenseim: 13, 7 és 3 évesek. Az emeletről hallottam a gyermekfejlődési programunk új kísérleti modelljét (egy 6 hónapos kisbabát), amint egy új hangmintát tesztelt. Úgy éreztem, csapást mértem a bürokráciára! Úgy tűntem fel előttük, mint aki sokkal előkelőbb és nélkülözhetetlenebb az emberiség számára, mint ’csak egy másik Anya’.
Anyaság! Micsoda nagyszerű karrier! Különösen, ha egy cím is van az ajtón! Akkor a Nagymamák Vezető tudományos munkatársak a gyermekfejlődés és emberi kapcsolatok területén, és a Dédnagymamák Ügyvezető tudományos munkatársak?
Szerintem igen!!! És hiszem, hogy a Nagynénik Tudományos munkatárs-helyettesek!