Idén tavasszal mutatták be a mozik „127 óra” – címmel azt az igaz történeten alapuló filmet, amely Aron Ralston 5 napos drámáját dolgozza fel.

A szikla rabságában. Aron saját fotója.

A jó film készítéséhez – mondják a filmesek -, elengedhetetlen a jó történet. A 127 óra forgatókönyvének ötlete nem íróasztal mellett született, hanem maga az élet írta. Aron Ralston extrém sportokért rajongó fiatalember, aki hegyet mászik, barlangászik, hegyikerékpározik és élvezi a kihívásokat. Éppen egy elhagyatott kanyonban túrázik, amikor élete legnagyobb kihívásával szembesül: egy sziklahasadékba zuhanva egy elszabadult szikladarab falhoz szorítja jobb kezének alkarját, melyet nem tud kiszabadítani.

Életben marad. Él, de mégis a szikla fogságában van. Egy kevés folyadék, egy videokamera, egy fényképezőgép, egy életlen kés, hegymászó kötelek, egy hátizsák… Senki nem keresi, szülei megszokták, hogy fiúk gondolt egyet, és napokon keresztül csak túrázik. A fiú tisztában van azzal, hogy napok vannak hátra az életéből. A rendező a valósághoz hűen szerette volna bemutatni ezt a történetet, ezért Aron teljes őszinteséggel tárta fel a film készítői előtt gondolatait, kétségeit életének eme 5 napjáról. A hitelesség miatt különösen fontos volt ez az őt alakító színész számára. Emlékképei, kamerával felvett mondatai, a fogságban töltött pillanatok gondolatai, életértékelése tölti meg a film kétharmadát: a magány érzése, rácsodálkozás a természetre, és mint egyetlen „társára” a sziklatömbre, valamint a legfontosabbra, az élet szépségére. Az ötödik nap végül az ájulás és ébrenlét határán megdöbbentő elhatározásra jut: saját maga amputálja kezét, hogy életbe maradjon.

Aron művégtaggal ma is aktív sportoló

Emlékszünk Jézus figyelmeztetésére:

„Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg téged, vágd le, és dobd el magadtól: jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki, és dobd el magadtól: jobb neked, ha félszemmel mégy be az életre, mint ha két szemmel vettetel a gyehenna tüzére”

Természetesen Jézus mondatai mögött nem szabad szó szerinti értelmet keresnünk. A bűn nem elsősorban tagjainkban, hanem szívünkben keresendő. Nem hiába beszél az ige szívcseréről, amikor így szól a próféta: „elveszem belőlük a kőszívet, és hússzívet adok nekik” Jézus azt kéri, hogy ha bűneid miatt csapdába, kelepcébe, tőrbe csalt állapotba kerültél (a „megbotránkoztat” szó eredeti jelentése ezt jelenti) hozz drasztikus döntéseket, tégy határozott lépéseket az üdvösségedért. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy először tehernek, csapdának lássuk életünk azon dolgait, amelyek elválasztanak az Úrtól, ezáltal az örök élettől. Ha Isten ráhelyezte szívünkre bűneinket, vajon tudunk-e ilyen drasztikusan dönteni az életért, mint tette azt Aron Ralston.

Ő a földi életét mentette meg, de higgyük el, hogy a lelki harc legalább ennyire komoly döntéseket kíván. Sokszor embereket kell „levágnunk” magunkról, akik talán rossz irányba viszik gondolatainkat, sokszor egész életünket. Vannak-e tárgyai életünknek, amelyek szinte összenőttek velünk, és szintén „levágni” valók? Egyáltalán látjuk-e, hogy a földi értelemben vett lemondással járó veszteségek, odaát a mennyben értékes drágakövekként díszítik lelki épületünket, amit az ige szerint a „tűz fog megpróbálni”? Mi a te kőtömböd? Mi az ami fogva tart? Jézusról úgy beszél a Szentírás, mint „kőszikláról”, amelyre ráalapozhatjuk életünket. Más helyen azonban ő a „szegletkő”, „sarokkő”, amely ítéletként zuhan az őt elutasító, őt félreállító emberekre. A kegyelem idején, a közelgő húsvéton Jézus halálára és feltámadására emlékezünk, aki értünk és javunkra lemondott a menny dicsőségéről, hogy szabadulást adjon az arra váróknak. Adjon hitet, és reménységet Jézus drasztikus döntése, amellyel a Golgotán kiitta Isten haragjának a poharát, hogy nekünk életünk legyen Őáltala és Őbenne, immár szabadon.

Friderikusz Nándor