31. nap

„Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket.” Lukács 24, 33

Ahogy azt a régi példázat is tartja, az egybefogott vesszőket nehezebb eltörni. Miért? Mert egy kicsi és vékony venyigét még egy gyerek is képes kettétörni. De ha ezeket a gyenge, törékeny ágakat összefogjuk egy kötegbe, már nem lesz olyan könnyű dolgunk. Az ember pont ilyen: mert hiába vagyunk akármilyen erősek, külön-külön hamar derékba törünk. Úgy vagyunk megalkotva, hogy hiányozzon a társaság, mások véleménye, az odafigyelés, mert amiben gyengék vagyunk, abban megerősödhetünk azáltal, ha tartozunk valahová.

Ez a tanítványoknál is így volt. A húsvéti történések után sok minden hirtelen zavarossá vált számukra, mégis azzal, hogy ott voltak egymásnak, könnyebben átvészelték a nehézségeket, mintha valahol egyedül szorongtak volna. Elképzelhető az is, hogy csak ültek, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz, de legalább érezhették, hogy nincsenek magukra utalva.

Vajon amiről itt szó van, az megvalósítható? A válasz szemtelenül egyszerű! Igen, mert mindig vannak emberek, akik mellettünk élnek, és nekik is vannak problémáik, ugyanúgy, mint nekünk, és néha nem kell több, mint meghallgatni a másikat, vagy elfogadni őt egyszerűen, fenntartások nélkül. Ezt tanította és mutatta meg Jézus a tanítványainak. Ezt az egyszerű leckét sokáig tartott megérteniük, de sikerült. Ezért lehet napjainkban a keresztyénség az egyik legelterjedtebb vallás a világon. Pedig a mester első követői alig voltak páran. Közelebb kerülve Jézushoz nem elszigetelődünk, hanem éppen ellenkezőleg: közelebb jutunk egymáshoz.

 A legnehezebb kihívás az, hogy merünk-e nyitni? Ugyanis azért, hogy részesévé válhassunk a társas élet örömeinek, nekünk is ki kell mozdulnunk jól megszokott mindennapjaink szürkeségéből, és megszólítani a másikat. Ez látszólag egyszerű dolog, de a gyakorlatban szinte legyökerezik a lábunk, pedig ez is éppen olyan közös, mint ahogy mindnyájan vágyunk a társaságra. Nem is gondolnánk, hogy mennyi közös van bennünk. Rajtunk áll: merünk-e nyitni mások felé, hogy mindez számunkra is kiderüljön?

Margitics János