Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, melynek királya szerette a szépet és a jót. Országában minden szép fehér és tiszta volt. Fehér az iskola, a házak, a templomok, az emberek, de még a kiskutya is az udvaron. Az emberek boldogok voltak, életüket teljesen átjárta a megelégedettség. Vigyáztak is, hogy semmi se színezze el életüket.

Volt ennek a királynak egy ellensége, akinek a szemét zavarta ez a nagy fehérség. Tudta, hogy nyíltan nem  tud győzni a fehér királlyal szemben, így tanácsadói javaslatára egy alantas trükkel állt elő: egy kevés fekete festéket kevert a fehér festékbe, melyet a király szolgái használtak munkájuk során. Jutott a festékből mindenüvé. Szürke lett a ház, az utca, szürkék az emberek. Az embereket először zavarta a kopottas, szürkésfehér, majd lassan megszokta szemük. Így ment ez évről évre, míg a változás már senki szemét nem zavarta. Egyre gyakoribbak lettek azonban a panaszkodások, konfliktusok, szeretetlen megnyilvánulások. Mindenki sötétebben látta a jövőt, a másik embert, önmagát.

Történt egyszer, hogy különös karaván érkezett a városba. Először cirkuszosoknak tűntek, szekereik ponyvájára azonban ez a szó volt nagy betűkkel írva: KONTRASZTKIÁLLÍTÁS. Mi lehet ez? – kérdezték sokan. A döbbenet erejével hatott mindenkire, aki végignézte a képeket, videókat. A mellébeszélés nélküli, őszintén megfogalmazott mondatok, kifejező képek, videók változást hoztak az emberek  életében: vágyni kezdtek valami után, amit elvesztettek. Valami után, amire igazán szükségük van.

Ennyi volt, de nem mese volt. A Mátészalkára érkező Kontrasztkiállítás, melyre ezúttal szeretettel meghívlak, arra hivatott: lásd együtt a fehéret, s a feketét, az életet, s a halált, a jót,s a rosszat.  S ha már látod te is a különbséget, magad döntsd el, melyiket választod!

Nagy György lelkipásztor