Amikor szüleim sírjához megyek, mindig el kell haladnom egy hatalmas fekete síremlék előtt. Jól tudom mi van rávésve, mégis megállok előtte – mintegy tisztelegve – emlékezve azokra, akiket a hant takar. Ez a síremlék a Kincses család nyughelyét jelöli. Ilyenkor szívem mélyéről felfakad a hála. Megköszönöm Istennek, hogy kortársa lehettem egy nagyszerű embernek, egy családnak, akiknek mindnyájan nagyon sokat köszönhetünk.
Kora gyermekkoromban ismertem meg a tiszteletes úr édesapját, aki Szatmárnémetiből jött hozzánk lelkipásztornak. Kisiskolás voltam még, és szüleim testvéremmel együtt a református iskolába íratott. Gyakran találkoztam vele, olyankor meg-megsimogatta bozontos kis fejemet. Később – felcseperedve – hűséges istentiszteletre járó emberke lettem. Már ekkor mélyen szívembe véste az Úr Jézus szeretetét.
Időközben fiát – teológiai tanulmányit befejezve, külföldi tanulmányi útjáról hazatérve – Mátészalkára helyezték segédlelkésznek. Az öreg tiszteletes úr nyugdíjba vonulását követően a gyülekezet dr. Kincses Endrét lelkipásztorává megválasztotta. 17 évesen már nála konfirmáltam. Most is őrzöm a „Konfirmációi Emléklapomat” a tiszteletes úr szépen megformált aláírásával. Több csodálatos ige közül hozzám a Jelenések 2,10 áll a legközelebb: „Légy hív mindhalálig és neked adom az életnek koronáját.” Ez meghatározta egész életemet.
Igazi, meghitt kapcsolat házasságkötése után feleségével Editke nénivel alakult ki. Az ő következetes bátorításának köszönhetően testvéremmel együtt bekapcsolódtunk a gyermekmunkába. Segítségével készültünk a vasárnapi iskola alkalmaira. Nagyon sokat tanultunk tőle a felkészülések során, de tanított bennünket zongorázni, sőt német nyelvleckéket is kaptunk. Mindig nagy szeretettel kezelt bennünket. Évekig tartott ez a munkakapcsolat, amely a két kislány születése után még mélyebbé vált.
Serdülő lányok lévén segítettünk a ház körüli munkálatokban, a kicsik ápolásában, gondozásában. A tetemes korkülönbség ellenére sokat játszottunk együtt, szinte családtagként kezeltek bennünket. Talán akkor figyelt fel rám a nagytiszteletű asszony, hogy milyen természetes bennem a gyermekek iránti vonzalom.
Az „ébredés” idején tovább folytatódott, mélyült a kapcsolat – immáron felnőtt fejjel. A házi istentiszteletek, a bibliaórák sokat segítettek. Csodálatos alkalmaknak, közös élményeknek voltunk részesei. Szívemben őrzöm annak a konferenciának az emlékét is, amelyet az ’50-es évek elején a CE Szövetség szervezett és Kincses tiszteletes úr közreműködésével itt Mátészalkán került megrendezésre. Hatalmas tömeg gyűlt össze a környékről is, nem fértek be a templomba. A fiatalok – köztük mi is – létrákon másztunk a templom ablakába, hogy hallhassuk a bent lévő lelkészeket és mások bizonyságtételeit. Közben a gyülekezet egyre növekedett lélekben és létszámban egyaránt. Isten hatalmasan megáldotta közös munkákat.
A hivatalos „rend” is felfigyelt és nem nézte jó szemmel ezt a helyzetet. Az első adandó alkalommal felhasználta arra, hogy – koholt vád alapján – eltávolítsa a gyülekezet éléről szeretett és nagyra becsült lelkipásztorát. Áthelyezték egy kis faluba. A gyülekezet tagjaival együtt fájó szívvel vettünk tőlük búcsút. Sokan kísérték el őket az új szolgálati helyre.
Nagyon sok kedves emlék köt össze bennünket, könyvet lehetne róla írni. Legértékesebb mégis az a KRISZTUSI SZERETET, amelyet átörökítettet a késő utókor, mindannyiunk szívére. Az a MAG, melyet sok évvel ezelőtt vetettek el, Isten gazdagon megáldotta.
Mikor tudomásomra jutott, hogy a megépülő közösségi ház neve Kincses nagytiszteletű úrra fogja emlékeztetni a hálás utókort, a felnövekvő nemzedékeket – igazi nagy-nagy öröm költözött a szívembe. Megköszönöm Istennek, hogy ezt megérhettem.
Az Úrnak egy hálás szolgálóleánya, aki emlékezett a konfirmáló lelkipásztorára.
Kósa Margit néni
