Papp Zsófia bemutatkozása

1992. augusztus 31-én láthattam meg a napvilágot Isten kegyelméből Fehérgyarmaton, gyermekkoromat pedig Mátészalkán töltöttem, egészen tizennégy éves koromig, amikor is tanulmányaimat a Debreceni Református Kollégium falai között folytattam. Érettségi után pedig Isten iránymutatására a Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán kezdtem el felkészülésemet a szolgálat útjára.
Ennyi lenne nagyléptékben összefoglalva az eddigi életem. De a valóságban korántsem volt ennyire egyszerű, ahogyan senkié sem az. Mindenkinek megvan a maga története. Nekem is, amit most szeretnék ebben a pár sorban megosztani veletek.

Csak egy egyszerű lány vagyok. Egy lány, aki gyermekkorától kezdve az Isten közelében nevelkedett: gyermekistentiszteletre járt, megtanulta a Mi Atyánkot, szerepelt a templomban a karácsonyi ünnepségeken. Egy védőburokban nevelkedett lány voltam, kiegyensúlyozott gyermekkorral, harmonikus családi légkörrel, sok baráttal. Tizennégy évesen a nagyravágyás vezetett Debrecenbe, hogy megmutassam, ilyen fiatalon képes vagyok egy ismeretlen helyen is segítség nélkül megvetni a lábam. Érettségi után sem változott a hozzáállásom, még akkor is azt gondoltam, a magam erejéből bármire képes vagyok. Az első pofon akkor ért, amikor nem vettek fel a Debreceni Egyetem jogi karára, ahová annyira vágytam. Így kényszerből a teológiára keveredtem, ahol az első hónapokban nem igazán találtam a helyemet. Kapaszkodót és erőt magamból igyekeztem meríteni. Falat húztam magam köré, egy felszínes, giccses, harsány nőszemély maszkját öltöttem magamra, aki percek alatt a társaság középpontjába került, akit látszatra sokan kedveltek és talán legalább ugyanannyian utáltak. De amikor a legerősebbnek éreztem magam, az életem, az erőm addig sziklaszilárdnak hitt tartóoszlopai repedezni, ingadozni kezdtek. A lila buborék szétpukkadt. A magánéletem zátonyra futott, számos barátságom tönkrement, kudarc, kudarcot követett. Bosszú, harag, szorongás és teljes reménytelenség vette át az uralmat szépen lassan a lelkem felett. Haragudtam a világra és az emberekre, akik megbántottak, de leginkább talán Istenre, aki hagyta, hogy mindezek megtörténjenek velem. Nagyon magasról, nagyon mélyre zuhantam. Pánikrohamokkal, állandó szomorúsággal küzdöttem minden egyes nap, míg egyszer csak ráeszméltem, hogy így nincs miért élnem, hiszen milyen élet az, amit csak félelmek, szomorúság és reménytelenség ölel körül?

„Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.”
– hangzanak Ady Endre jól ismert szavai, melyeket mintha az én életem ihletett volna. Korábban is kerestem én az Urat, de egyszerűbbnek tűnt a saját kezembe venni az irányítást, ahelyett, hogy türelmesen vártam volna rá. Amikor azonban rájöttem, hogy olyan mélységbe kerültem, ahonnan egyedül már képtelen vagyok kikászálódni, egyre biztosabban tudtam, hogy valami vagy inkább Valaki nagyon hiányzik. Elcsöndesedve és megtépázva vártam, hogy történjen valami.

2018 márciusában meghívtak egy református csendes hétvégére, ahol négy napot tölthettem el szerető testvérek és legfőképp Isten közelségében. Akkor döbbentem rá, milyen ostoba is voltam. Akkor láttam meg, mint a tanítványok az emmausi úton, hogy az Úr végig velem volt, csak mindeddig megtagadtam Őt. Prédikálhattam, mímelhettem a hitet, de ott és akkor Isten hatalmas szeretete és kegyelme olyan erővel sújtott le rám, hogy tudtam vége az addig tettetésnek. A sírástól napokig megszólalni sem tudtam, lerombolt a földig, szembesített bűneimmel, saját gyarlóságommal, de ugyanakkor fel is épített lelki házzá, mert végre megértettem mit jelent a feltétel nélküli, örökkévaló szeretet. 2018. március 25-én teljes szívemet átadtam az Úrnak!

Isten kegyelméből ma már újra tudok mosolyogni, a széthullott mozaikok kezdenek a helyükre kerülni az életemben. Megtaláltam a páromat, aki nem csupán az életben, hanem a hitben, a Krisztus-követésben is a társam, hittestvéreket, akik imáikkal mindenkor segítenek. Megbocsátottam és bocsánatot nyertem, meghaltam és újjászülettem. Megtanultam, hogy jöjjön bármi, legyek akármilyen elesett, elég nekem a kegyelem és az isteni szeretet. Megtérve a bűnből, újjászületett életemmel és szolgálataimmal az Ő szabadításának örömhírét szeretném hirdetni, mécsesként világítani azok előtt, akik keresik az Urat.

Jézus mondja: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn. 8,12)

Papp Zsófia
exmisszus teológus