9. nap

„A tanítványok ezután hazamentek.” (Jn 20,10)

     János apostol első kézből tudósít húsvét reggeléről, hiszen ő volt az egyik tanítvány, aki sietve ment a sírhoz ellenőrizni mindazt, amit az asszonyok elbeszéltek. Bementek, láttak egy üres sírboltot, megrendültek, elgondolkodtak, s azután hazamentek. Azonban hazamenni is kétféle módon lehet.

Haza lehet menni úgy, hogy magam mögött hagyom mindazt, ami történt velem, mindazt, amit láttam, hallottam és tapasztaltam, és egyszerűen megpróbálom tovább élni a megszokott, szürke életmódomat.

Haza lehet menni úgy, ahogy a szemtanúk szoktak néha elsétálni a bűntett helyszínéről, hogy ne kelljen tanúskodniuk, belekeveredniük semmi komolyba és veszélyesbe.

Mindannyiunkat kísért ez a dolog: hallgatjuk az igehirdetést, valakinek a bizonyságtételét, megváltozott életeket látunk, megtapasztaljuk Isten átformáló erejét, és azt, hogy ma is történnek csodák; de aztán mégis úgy döntünk, hogy jobb ebbe bele nem keveredni. Megpróbáljuk racionalizálni a látottakat, valahogy elhessegetni annak a gondolatát, hogy velünk is megtörténhetne mindez, hogy mi is részesei lehetnénk a csodának. S haza lehet menni úgy is, hogy valóban felfogjuk annak a lehetőségét, hogy Isten hatalma ma is átformál, megújít, újjáteremt életeket, és előttem is nyitott ajtók állnak, az Úrtól kapott lehetőségek tengere áll, és egyedül rajtam múlik, hogy kipróbálom-e élesben is mindazt, amit olyan régóta tudok már az Istenről.

Néhány fejezettel korábban Jézus kifejezetten rámutat arra, hogy a tanítványok hite mennyire passzív hit, mennyire nem mernek belevágni a dolgok sűrűjébe, mennyire nem hiszik el, hogy velük is történhetnek még döbbenetes dolgok: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16, 24)

     A tanítványoknak, akik hazamentek húsvét hajnalán, a szívük mélyén el kellett dönteniük, hogy most elhiszik a feltámadás csodáját, és az egész eddigi életük valóban felborul; hogy minden, amit Jézus a halálról, feltámadásról és örök életről mondott – igaz, és ezek szerint kellene ezután élniük; vagy inkább visszazuhannak a hétköznapok monoton zajába, és megpróbálják elfelejteni a Jézussal töltött három évet. Nekem éppígy el kell döntenem, valahányszor hazatérek egy-egy lelki alkalomról, valahányszor kezembe veszem az Igét, valahányszor megérint az Isten – akarok-e változást? Mert a lehetőség nyitva áll…

Szimkovics Tibor lelkipásztor (Rát)