Késő tavasz van. Fúj a szél. A Lelkészi Hivatalban dolgozok. Kopogtatnak. Ismeretlen asszony lép be. Bátortalan, keresi a szavakat, kérdezi, hogy nem zavar-e? Leülünk szemben egymással. Elkezd beszélni, – először szaggatottan. Aztán ömlik belőle a szó. Kiönti szíve keserűségét, fájdalmát. Visszaemlékezik, amikor a férje járt hozzá udvarolni. Megismerkedtek, megszerették egymást, összeházasodtak. Itt telepedtek le. Ő eljár a görög templomba, de a férje, akit reformátusnak kereszteltek, s megkonfirmált nem jár templomba. Nehezen mondja: jól keresett a férje festőként, volt munkahelye, maszekolt. Az italnak mindig fontos szerepe volt az életében. Megszülettek a lányok, növekedtek, de nem lehetett rá számítani, nem lehetett vele dolgokat megbeszélni. Jöttek a munkahelyi nehézségek – elbocsátották. Mostanában mindenféle betegség kerülgeti, gyenge –  mondja könnyek között a felesége. Kevesebbet bír, nem is nagyon hívják házakhoz dolgozni, mert megbízhatatlan.

Nagyot sóhajt, alig mer felnézni: „Van segítség számunkra? – kérdezi – Nem bírom tovább!” Újságban olvasott róla, s hallotta, hogy a városban is voltak olyanok, akiknek hasonló volt az élete, s elmentek valahová, s megváltoztak.

Hallgatom, figyelek rá. Van segítség – mondom. Jézus Krisztus az igazi segítség! Nagyon fontos, hogy a férje átérezze fontos a számára. A következő csütörtökön istentisztelet után lesz az iszákosmentő misszió kékkeresztes csoportjának az összejövetele. Hívom, hogy jöjjenek el mind a ketten.

Eljön a csütörtök, áldozócsütörtök – Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe. Ott vannak mind a ketten a templomban. Egymás mellett ülnek a sor szélén.

Istentisztelet után a csoporttagokkal együtt bemegyünk az irodába. Énekelünk, imádkozunk. Bemutatkoznak. Elmondják, hogy ma volt a lányuk ballagása, de eljöttek, mert nagy segítségre van szükségük. A többiek, akik már korábban megtapasztalták Isten segítségét az életükben, bátorítják őket! Aztán járnak rendszeresen a csoportba s a református templomba. Hallgatnak, kérdeznek, figyelnek, nyiladoznak Isten felé, egymás felé.

Eljön a nagy nap, amikor elindulnak Dömösre, a Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió gyógyítójára. Két hét múlva nagy reménységgel érkeznek haza. Telnek-múlnak a hetek, hónapok. Hozzányúl a pohárhoz… Gyötrődés, kétségek – eddig tartott? Találkozunk, beszélgetünk, imádkozunk, kérjük az élő Istent, hogy könyörüljön rajtuk. Bűnbánattal elmondják a csoportban. Dömösön megerősítést kap Istentől.

Az elmúlt három évben szabad. Valóság lett az életében Jézus Krisztus üzenete: „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” ( János evangéliuma 8,36. ) Minden reggel együtt olvassák a feleségével a Bibliát, közösen megbeszélik, imádkoznak. Erőt, útmutatást kérnek Istentől. Rendszeresen járnak a templomba s csütörtökönként a csoportba – nem hagyunk ki egy alkalmat sem – mondják. Vágynak a közösségbe, jó együtt lenni. Közösen beszélni az Igéről, énekelni, imádkozni. Szolgálatot is vállalnak: kétkezi munkát a gyülekezetben, de utána mennek a megfáradt, visszaesett csoporttagoknak, meglátogatják a betegeket. Nem a szavak emberei, de konferenciákon, evangelizációs istentiszteleteken alázattal vallanak az életük mélységeiről, de arról, is, hogy: „Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten Bárányát!” A csoport vezetőjével rendszeresen jár Dömösre évente, hogy ott szolgáljon a szabadulni vágyók között egy héten át. – Most már lehet rá számítani. Együtt beszélnek meg a feleségével mindent, ami a családjukat érinti. Nem kell ide-oda dugni a pénzt, hogy meg ne találja, és aztán italt vegyen magának. Bíznak Istenben, s bíznak egymásban. Együtt könyörögnek lányaikért: tanulásukért, munkájukért, kapcsolataikért, hogy Isten őket is keresse és találja meg.

Működik, mert láttam – Isten ma is változtat meg életeket. Istennek legyen hála, hogy ez valóság, ez látható! Az elromlott élet, a megromlott család Isten Igéje és újjáteremtő munkája által teljesen megújul. Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek!

Pótor László lelkipásztor