Ha azt hallod: Felvilágosodás, Kiegyezés, bizonyára el tudod helyezni őket időben. És a Reformációt?  Ha jól sejtem azt is, de felmerül a kérdés, hogy erre most úgy gondolsz, mint egy történelmi eseményre, vagy úgy, mint egy szüntelen ismétlődő megújulásra az Egyházban? Hitviták, Luther, Kálvin  jutnak az eszedbe, vagy inkább egy reánk váró feladatra gondolsz, arra, hogy átéld újra tömegekkel együtt, hogy Isten megújít, felemel, közösséggé formál.

  Hálásak vagyunk Istennek, hogy egyházunkat megáldotta reformátorokkal, megújulási mozgalmakkal, ébredésekkel, ugyanakkor hiszünk abban, hogy Isten népének újra és újra kérni kell: a mi időnkben, rajtunk és általunk cselekedje meg akaratát, gyűjtse össze választottait, újítson meg. Kezdje rajtunk. Cselekedjen általunk.

  A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Amikor az újról szól, elavulttá teszi az elsőt, ami pedig megavul és megöregszik, az közel van az elmúláshoz.” /8:13/

  Attól a perctől kezdve, hogy kimondjuk: új Reformációra van szükség, a másikról, amelyet nagyra tartunk, amely megújította Európát, országok, emberek életét változtatta meg, már mint régiről beszélünk, mely bármennyire is nehéz kimondani minden áldásával együtt elavulttá vált: nyelvezete, énekei, liturgiája nem éri el a ma emberét.

  Új vezetőkre, új énekekre, újrafogalmazott igazságokra, megújult életekre, megújult gyülekezetekre van szükség. Református nevünk is erre utal: megújított, visszaalakított.

  Nem titok, hogy amikor ennek a kiadványnak a gondolata megfogalmazódott bennünk, főgondnok úrral együtt olyan lelkészeket, presbitereket, lelki munkásokat kértünk fel gondolataik megosztására, akik érzik ennek a történelmi helyzetnek a súlyát,  a maguk területén áldozatos munkát végeznek, s keresik a megújulás útját.

  Tanulmányozva az ébredések történetét, különös dologra lettem figyelmes. A II. világháborút követően egyházukat szerető, missziói lelkületű emberek /többek között Enyedy Andor, Kiss Ferenc, Ecsedi Aladár, Révész Imre és mások/ írásaikban prófétai éleslátással vázolták fel az Egyház ügyét. Alázattal rendre megvallották:

– nem tanult az egyház a múlt hibáiból,

– nem vette figyelembe, hogy az idők megváltoztak,

– nem vigyázott az Ige tisztaságára, a szeretetben meglustult, s nem töltötte be prófétai tisztét. „Világosságunk nem fénylett, sónk megízetlenült, amit vetettünk, az jött el.”

„A mai reformátusság inkább ellenzékiség, mint uralkodó, hódító lelkiség és életforma, inkább tagadás, mint állítás, inkább egyénenkénti változatosság, mint közösségi bélyeg, inkább ésszerűség, mint felülről jövő ihletés” /Enyedy Andor/

  Leírják, hogy a gyülekezetek 2/3-a nem tudja magát fenntartani, noha akkor még meg voltak erdői és földjei, államsegélyre szorul. A Lélek működése csak kivételesen  tapasztalható, az Ige az igehirdetők ajkán hatástalan. Tapasztalható egyfajta lelki éhség, mely az ébredési mozgalmak rendezvényein nyer megelégítést, s egy-egy ilyen alkalomért hatalmas utakat készek vállalni az Igére éhezők. Ez természetesen szakadást generált az alvó gyülekezetek és azok vezetői, valamint a „felébredtek” között. Üldözések, meg nem értettség, megfigyelések egész sora következik.

  Úgy érzik, hogy „egy új Reformációnak annyira eljött az ideje, hogy már szinte le is késtünk róla.”

  Bizonyára téged is érdekel, egyházunk nagyjai miben látták a megújulást azokban az időkben…

  Az első lépés a bűnbánattartás porban és hamuban. El kell ismerni, mi is tehetünk róla, hogy ide jutottunk. Lelepleződött: nem keresztyén Európa abban az értelemben, hogy nem Krisztust követi.

  Ki kell vinni az evangéliumot oda, ahol az emberek élnek.

  Munkásokat kell felkészíteni a szolgálat végzésére.

  Az adóztatási és államsegélyes rendszert fokozatosan fel kell váltsa a gyülekezetekben az adakozás és tizedfizetés gyakorlata.

  A teológiák mindenre felkészítik a leendő lelkészeket, „csak Pálról feledkeznek meg, ami ezt mondta: „Nem akarok tudni másról, csak Krisztusról, a megfeszítettről.”

  Kiadványokat, néplapot kell indítani, hogy Isten népe újra felismerje Krisztustól kapott küldetését.

  Mintha csak ma írták volna…

  Kegyelemnek tartom azt az időt, amelyet kapott Egyházunk azóta. Rendszerek jöttek, mentek, ajtók nyíltak és zárultak, vajon közben megújultunk-e? Betöltöttük-e Krisztustól kapott küldetésünk: hozzá vezetni az embereket.

  „Senki sem tesz foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitép a ruhából, és még csúnyább szakadás támad. Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad.” /Máté 9:16-17/

  Nem lehet Isten Országának részese az, aki régi életét foltozgatja, az újból szakítana, s ölelné a régit, így nem maradhat az Egyház sem megújulás nélkül. Ahogyan az egyén életében Krisztus adja az új ruhát a régi helyet, ahogyan Lelke és Igéje által végzi el ezt a csodát, úgy Istenre kell hagyatkoznunk az Egyház megújulását illetően is. „Aki óbort ivott, az nem akar újat, mert azt mondja, az óbor a jó.” Azt is meg lehet érteni, ha valaki fél a változásoktól, ha kiforratlannak érzi az újat, de ha nincs újbor, akkor az óbor elfogy és nem lesz más. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy minden óbor újborként kezdte. Minden ébredés és megújulás változásokkal járt és jár ma is.

  Mi szeretnél lenni: a megújulás segítője vagy kerékkötője? Örömmel várod és imádkozol érte, vagy szorongva várod, mi lesz a vége?

  Kéred-e, hogy „előbb engem tégy újjá, s könyörülj családomon, gyülekezetemen, egyházamon is”?

Kiss Ferenc gondolataival zárom soraimat, aki 1943-ban így vall:

  „Rendkívüli bátorságra, nagy lelki elszántságra van szükség, hogy mindenek megújuljanak. Vezesse Egyházunkat a megújulásban Isten Lelke! Felelősséget érzek a jövő iránt és holtig tartó szeretetet egyházammal szemben. Ebből a kettős nagy tartozásból kívántam valamit törleszteni a fentiek elmondásával, amelyek ma talán soknak látszanak, de mélyen meg vagyok győződve, hogy néhány év múlva kevésnek fognak bizonyulni.”

Nagy György lelkipásztor