Tudom, mit jelent egy életet fáradtságos munkával felépíteni. A születéssel kezdődik. Talán még ez a legkisebb feladat. Aztán nagyobbnál nagyobb kihívások következnek: tanulás, tudatos pálya- és munkaválasztás, egzisztencia megteremtése, elvárásainknak megfelelő partner kiválasztása, családtervezés.

Sok idő, sok munka, sok pénz.

Minden csak Rajtad múlik. Ezért senki sem szereti, ha a pénztárcájában kotorásznak. Én sem. Akkor pedig miért zaklat a saját egyházam is, hogy adakozzak? Hogy a papok jobban éljenek? Arra ott van az egyházadóm. Osszák be! Én inkább nemesebb ügyekre adok: a beteg gyerekek kezelésére, a hajléktalanok étkeztetésére vagy az állatmenhely részére. ÉN legalább nemcsak a számat járatom, hanem teszek is valamit a világért. Sokszor csak ámulok, hogy egyeseknek még van kedvük az „Állambácsi” által megsarcolt jövedelmük 10 százalékát egyházi célokra felajánlani. Én a magam uraként és szabadon akarok élni!

Valamikor magam is így gondolkodtam erről. Valamikor az Út előtt, az Út elején.

24 éves voltam, mikor az Isten kegyelméből sok mellékút után, végre felhajtottam a „Főútvonalra” Először kicsit keskenynek is, sárosnak is láttam. Leghamarabb a tiltó táblákat vettem észre. Talán butaságnak tűnik, de a vasárnapi perselypénzemet is valamiféle „Úthasználati díjnak” tekintettem. Emlékszem arra, hogy ismervén az adakozás mértékét a menyasszonyom gyülekezetében, szinte büszkén tettem be a magam ötvenesét (!) a perselybe. Viszont arra is emlékszem, mennyire meglepődtem hitetlennek gondolt nagynénémen, mikor a „templomos öcsi” többszörösét adakozta teljesen természetes módon.

Azóta megtettem egypár kilométert. Néha csak milliméterenként, néha méterenként. A lényeg az előre haladás. Elsősorban a lelki látásom változott, ami természetes kihatással kell, hogy legyen az adakozási szokásokra is. Egy múltkori beszélgetésemkor egyik világi ismerősöm firtatta az adakozási szokásaimat. Próbált meggyőzni arról, hogy én is mindent csak magamnak köszönhetek. Valószínűleg nem ért(h)ette meg az érveimet, és kicsit lesajnálva tekintett rám.

Valóban így lenne? Mindenki csak magának köszönheti az életét, az egészségét, a családját?

Kertvárosi gyülekezetünknek nincs oka a panaszra, ha az anyagi javait nézzük. Nagyon sok környékbeli gyülekezet cserélne velünk. Milliós nagyságrendű egyházfenntartói járulék, milliós nagyságrendű perselypénz, adomány. És mégis kuncsorognunk kell világi segítségért, ha egy-egy beruházásba kezdünk. Ha minden egyes református egyháztagunk nem csak, mint szolgáltatást nyújtó vállalatot látna minket, kötelező alapdíjjal, akkor biztosan állítom, hogy hihetetlen lehetőségek nyílnának meg előttünk. Pedig most még csak a századról beszélek, nem a gyakran tabuként emlegetett tizedről.

És hogy állsz a lelki tizeddel? Mennyit adsz Istennek az idővagyonodból? Egy ezreléket, mikor álomba imádkozod magad? Vagy egy százhatvannyolcadát vasárnaponként?

Kedves Testvérem! Te kezedbe mered venni a számológépedet? Hogy az úton, amelyen Te kezdtél járni, e tekintetekben változott már valami? Vagy még elég a nyugalmadhoz a kötelező alapdíj lerovása?

Gyakran elhangzik, hogy az egyház nem önmagáért van. Akkor pedig mihez kell a pénz? Valóban csak azért, hogy a papok, az alkalmazottak jobban éljenek? Hogy felújítsuk a templomot? Nem! Háborúra kell!

Ha ugyanis valaki még nem vette volna észre, hadban állunk. Csak nem test és vér ellen. Mindannyian Krisztus katonái vagyunk. Ő hívott el, sorozott be. Hiába gondolja azt bárki, hogy „ellötyöghet” a fronton, mert ő csak egy önkéntes. Ő lesz a legkönnyebb célpont az ellenségnek. Mint minden háborút, ezt is elnevezték: MISSZIÓ.

Pénz kell arra, hogy fenntartsuk a parancsnokságot, pénz kell a fegyverekre, pénz kell a kiképzésre, pénz kell a gyógyszerekre és mindenre, ami segítségével emberek menekülhetnek meg az örök haláltól. Ez nem egy elmélet. Ez a valóság!

Mikor Jézus figyelte, hogy ki mennyit dob a perselybe, számára többet ért a szegény asszony két fillérje, mint a gazdagok nagy adománya. Mert az szívből történt, nem nyögvenyelősen. Tudsz adni bármidből tiszta szívvel legalább két fillért, hogy a családodból, utcádból megmeneküljön bárki?

Kedves Testvérem! A fenti bevezetőben szereplő személy nem kitalált. Felismerhetjük. Talán éppen magunkban. Ugye tudjátok, hogy ő sem a maga ura? Ő is szolgál valakinek. Ha te nem szeretnél az ő útján járni, ma még változtathatsz.

De ha Te már az Úton jársz, akár cammogva, akár futva, akkor ne feledd el, hogy kinek köszönhetsz mindent. MINDENT! De légy türelmes, ne dudáld le a lassabban haladókat sem, nehogy ijedtükben az árokba hajtsanak!

Soha ne állj meg!

Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik,  és van olyan, aki visszatartja a járandóságot, mégis nagyon szűkölködik.”  (Példabeszédek 11:24)

Alexa Imre gazdasági gondnok