A lelkipásztor, aki Istennek kívánt tetszeni

„Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.” (Fil. 1:21)

Mónus Bélát kétféleképpen ismertem. Egyrészt ahogyan némelyek bemutatták, másrészt, ahogyan a maga valójában megismerhettem. Engedtessék meg, hogy ez alapján vegyünk búcsút tőle, a lelkipásztortól, akinek életéért hálásak vagyunk Istennek.

Mónus Béla lelkipásztor 1939. április 25-én született Mátészalkán. Először.

Másodszor, amikor tizenkét évesen találkozott a Királyok Királyával és Uraknak Urával. Édesanyjának egy gyermekevangelizációt követően lelkesen közölte, nem kis meglepetést okozva ezzel: „Édesanyám, én ma átadtam az életemet az Úr Jézus Krisztusnak. Mától Ő él a szívemben.” Ahogyan a költő fogalmaz: „Ekkor megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de Őt, a fényest, a Nagyszerűt mindörökké látom.” /Ady/ Azóta csak egy ügyet ismert, minden más mellékessé, másodlagossá, jelentéktelenné vált. Letett minden terhet, feladatot, szerepvállalást, ami a Krisztusért végzett szolgálatban akadályozta volna. Amikor megkérte feleségének kezét, ezt már a legelején világossá tette: „Bármennyire szeretlek, s kérlek, ezt így fogadd el, te csak a második leszel az életemben.”

Hogyan nyert ő új életet?

Ravasz Lászlót hadd idézem: „Képzeljük el, hogy egy kertben minden fára halált mond ki a gazda, mert mondhatatlanul elfajultak. Csupán egy olajfának kegyelmez, mert az drága neki, az nemes és áldott, az az Ő szívéből nőtt. Hogyan maradhat meg ebben a kertben egyik vagy másik gally? Úgy, ha az ő élete lassanként helyet ad a nemes olajfa életének, és annak a nemessége, nedve átköltözik őbelé is, mert ő is abból való. Isten a kiválasztottakat beoltja szent Fiába, ama Szerelmesbe, hogy úgy szerethesse azokat is, mint az Ő Fiát, ugyanazon életet, üdvösséget, dicsőséget adhassa azoknak is, mint amit az Ő Fiának adott, ama Szerelmesnek, akiben Isten lett testté. Tehát a hívő, amikor tapasztalja, hogy őt is megmosta a Jézus vére, mikor magáévá teszi a Krisztusban elrejtett életet, mint a gally az olajfa nedvét, éppen ez által megbizonyosodik, hogy Isten kiválasztotta őt…”

Pedig lehetett volna joggal büszke Béla bácsi őseire! Apai nagyapja, Mónus Kálmán református gondnokként árvaházat épített, melynek költségeit, ellátását maga viselte. Harangot készíttetett, mely a mai napig hívja az Újtelepen a gyülekezet tagjait. Anyai nagyapja, Csizmadia Ferenc egyházmegyei tanácsbíró, presbiter, a város bírája volt. Édesapja, Mónus Béla főiskolát végzett református asztalosmester, akinek vállalkozását mindenki ismerte. Őseitől a munka szeretetét, a hatalmas munkabírást, a mások iránt érzett felelősségtudatot örökölte. Gyümölcsöző élete mégis mást magasztalt. Azt, aki új életet, életének értelmet, feladatot s végül örök életet adott.

Hogyan élte meg mindezt?

Különös korban végezte szolgálatát. Nem a mi dolgunk megítélni sem a kort, sem az abban élt embereket, vezetőket, de felidézhetjük s beszélhetünk róla. Elhívó Igéje ez a Jelenések könyvéből: „Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál.”

A 2. világháborút követően a templomok állapota leromlott, a gyülekezetek elszegényednek, elerőtlenednek, létszámukban megfogyatkoznak, s a fiatal lelkipásztor ezekkel szembesül, amikor 1965-ben Kisnamény és Darnó lelkipásztorává lesz. Nehéz idők ezek, fizetését sokáig nem tudja felvenni. Ám, aki elhívta őt, csodamód gondoskodik róla. Hányszor megtapasztaljuk, mennyire igaz: ha törődünk Isten dolgaival, Ő sokkal inkább törődik a mieinkkel. Feladatára összpontosít: éjszakákba nyúlóan látogatja a családokat, közösen olvasva a Bibliát, evangelizációkat szervez Maci Istvánnal, Borbély Bélával, s a gyülekezet épül. Szorgalma feltűnik a porcsalmai gyülekezetnek is, így 1974-től már ott szolgál. Az akkor ott praktizáló Arday András doktor úrral karöltve, mihelyt értesül született gyermekről, súlyos betegről, máris viszi Isten Igéjét. Több száz fős konferenciákat, énekkari találkozókat, férfi alkalmakat szervez abban az időben, amikor mindent engedélyeztetni kellett, s mindenről jelentés készült. Istennek kívánt inkább tetszeni, nem embereknek. Egyesével, nagy körültekintéssel választja meg presbitereit, mert vallja: minden gyülekezeti elöljáró életének Isten Igéjén kell igazodnia. Nem hanyagolja el az épületeket sem: szolgálata alatt a gyülekezet gyülekezeti házat épít, s a templomfal salétromos részeit gondosan újrafalazzák. Amire mégis a legszívesebben emlékezett, az a 10 házi istentisztelet, amely szolgálata nyomán indult be, nagyon nagy hálával töltötte el a lelkükben felébredtek megváltozott élete, szolgálata.

A kevésen hű volt, Isten többre bízta: 1988-ban meghívják Mátészalkára, ahol további lehetőségek nyílnak meg előtte lelkész szentelő igéjét így fogjuk megérteni a 2. Tim. 2:3-ból: „Te pedig a munka terhét hordozzad, mint Jézus Krisztus jó vitéze!”

Reá hárult a hitoktatás megszervezése, az Idősek Kertjében a lelki alkalmak beindítása. Ifjúsági csoportot szervezett, felesége vasárnaponként 4 gyermek istentisztelet tartott: a Kossuth téren, az Északi lakótelepen, az Újtelepen és a Rácz-kerti iskolában.

Szolgálata nyomán hamarosan rendszeres kórházi istentisztelet szerveződött, melybe bevonta a fiatalokat is. Az énekkar lelki vezetője volt. Gyakran szolgált a Rákóczi úti bibliaórán. Alapító tagja volt a már 21 éve működő

Mátészalkai Református Szeretet Alapítványnak. Minden ünnep előtt mintegy 40 idős, beteg emberhez vitte el az Úrvacsorát. Fáradhatatlanul végigjárta a nem ritkán 80-100 konfirmandust, elbeszélgetve azok szüleivel. Feleségével végzett szolgálata révén beindultak a gyermektáborok. Külön hangsúlyt fektettek a munkatársak képzésére, a mások tanítására alkalmas emberek szolgálatba állítására. Eltökélt szándéka volt a város különböző területein közösségek kiépítése, templomok megépítése. Így épülhetett meg immár 18 éve az északi templom, a Keleti lakótelepen pedig elkészült egy másik, kisebb léptékű templom terve. Egyházmegyei tisztséget nem töltött be, a városon belül is csak a legszükségesebbnek tartott feladatokat vállalta el, de azt lelkiismeretesen végezte: így kuratóriumi tagja a Mátészalkai Idősekért Közalapítványnak.

Visszatekintve életére, szolgálatára, elmondható, amit az Igében így olvasunk: „¹Ha engedelmesen hallgatsz az ÚRnak, Istenednek a szavára… Rád szállnak mindezek az áldások, és kísérnek téged,.. Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd. Áldott leszel jártodban-keltedben!” (5. Móz. 28.r.)

Vasárnapi szolgálataira hétfőtől kezdődően készült, így nem voltak ritkák a félórás vagy akár az 50 perces igehirdetései, amelyek után úgy jött le a szószékről, hogy „még annyi minden volt az Igében, ha lett volna időm kifejteni…!”

Aznap reggel, amikor elhunyt, két igét is kaptunk megerősítésül: „Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön.” (Jer. 2:2) Ez volt az egyik. Mintegy 40 év lelkészi szolgálat után, utolsó éveiben is naponta imádkozott a gyülekezetért, látogatta az időseket. Vallotta, egy lelkész soha nem megy nyugdíjba.

Súlyos betegségét mindvégig türelemmel hordozta. Azt kérte imádságban, amikor fájdalmai erősödtek, hogy ne hozzon szégyent urára akkor sem, ha a morfintapasz hatása alatt nem lesz tudatában annak, amit mond. Felesége gondoskodó szeretetétől körülvéve semmiben nem szenvedett hiányt. Éjjel-nappal kéz a kézben, imádságokkal, énekekkel, Igékkel erősítették egymást. Hosszú évek alatt lelkük egybeforrt, szavak nélkül is megértették egymást.

Családja szeretete és tisztelete vette körül az idős lelkipásztor apukát. Megadatott nekik, hogy még életében köszönetet mondhattak könnyes szemmel a rengeteg példáért, nevelésért, gondoskodásért, szeretetért, imádságért. Egyik alkalommal megkérdezte feleségétől: „Hol vannak az unokák?” Amikor Etus néni sorolni kezdte, ki merre tölti idejét, röviden azt kérdezte: „Lelkileg. Lelkileg hol vannak?” Sorra jöttek a könnyes szemű unokák, Ancsa, Panna, Andris. Papa, mi már átadtuk az életünket. Ekkor megnyugodott.

Azt szerette volna, hogy ugyanaz legyen nektek is fontos, ami neki is volt: hitben megmaradni, üdvözülni. Mert tudta, hogy „egy a szükséges dolog, a többi ráadásként megadatik nektek.”

Ha neki az élet Krisztus volt, akkor a másik fele is igazzá lett az Igének, a meghalás nyereség. Gondolnánk: fájdalmaitól megszűnve, megváltás volt számára a halál. Sose azt nézte, mit veszíthet, hanem hogy mi várja odaát, mit nyerhet azzal, ha szerető Urához hazatér. Beszélgettünk egyszer erről néhány hete, s akkor azt mondta: „Nyílik egy ajtó.” Augusztus 13-án a reggeli órákban teljesen kinyílt. Belépett rajta. Most már neki nyílt. Idelent könnyekkel búcsúzunk, odaát hatalmas örömmel várják. Itt búcsúkönnyek, odaát örömkönnyek. Itt feketébe öltözünk, szomorkodunk, odaát pedig még világosabb lett, mert „Akik sokakat az igazságra vezetnek, fénylenek, miként a csillagok, mindörökké…” (Dániel l2:3.)

Halála napján a másik Ige, ami bizonyosságot adott családjának s nekünk, akik szerettük őt, a Jelenések könyvében (2:11) van megírva: „Aki győz, annak nem árt a második halál.”

Egy történettel szeretném illusztrálni. Az édesapa kisfiával utazott kocsival, amikor egy méhecske berepülve az ablakon nem kis riadalmat keltett. Mindketten tudták, mivel a kisfiú érzékeny a méhcsípésre, könnyen belehalhat a találkozásba. Az édesapa a fájdalommal nem törődve lecsapta a méhet, amely ekkor fullánkját a tenyerébe nyomta. A méh elrepült, a kisfiú továbbra is félt. Apa ekkor elmagyarázta gyermekének: „Fiam, a méhek csak egyszer tudják a fullánkjukat belénk döfni. Nézd! Ez a fullánk most már itt van a tenyeremen. Neked nem kell félned többé.”

Pál így ujjong az I.Kor.15:55-ben: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!”

Aki elfogadta Krisztus áldozatát a kereszten, annak nem árt a második halál.

Az átment a halálból az életbe. Az nem lát halált többé. Örök élete van a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Végül egy igét helyezek a szívetekre, akik könnyekkel küzdve, de hálás szívvel búcsúztok a szeretett lelkipásztortól:

„Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.”(Zsid 13:7) 

Nt. Mónus Béla lelkipásztor életére hálás emlékezett

Nagy György lelkipásztor