A magam útjától Isten útjáig

A magam útja….

Kelemen János, Isten megváltott gyermeke, 57 éves, vállalkozásszervező közgazdász vagyok. Pilisszentivánon élünk feleségemmel és fiunkkal.

A Solymári Református gyülekezet presbitere vagyok, három gyermekünk van, két felnőtt lányunk, akik már férjnél vannak, egy 17 éves fiunk, két unokánk, Jancsi és Andris.

Az én utam egy erdélyi fürdővárosban Szovátán, kezdődött. Egy átlag református családban nőttem fel.

Ez azt jelenti, hogy nem voltunk nagy templomba járók, de a szüleim a legjobb tudásuk szerint próbáltak megfelelni annak,

amit a szokások, a hagyomány megkövetelt, nem vittünk semmit túlzásba, befizettük a befizetni valót meg kereszteltek, konfirmáltam, templomi esküvőnk is volt.

Ha valaki megkérdezte, reformátusnak vallottam magam.

1991 től élünk Magyarországon, nem azzal a szándékkal érkeztem, hogy itt maradok, elégedett voltam az ottani élettel,

de ahogy abban az időben szinte minden férfi kipróbálta, nekem is csak annyi volt a terv, hogy dolgozunk egy hónapot, veszünk egy kólát meg egy farmernadrágot és  hazamegyünk.

Nem így alakult, sodródtunk. Ildikó is utánam jött, még nem volt a feleségem, de már 4 éve ismertük egymást. Talán ez is hozzátett ahhoz itt maradtunk.

Először alkalmi munkát vállaltam egy építkezésen, cementes vagonokat pakoltam a Balatonnál,  ácsként is dolgoztam, aludtam kartonpapíron a Nyugatiba.

Majd az eredeti szakmámban találtam munkát. Első szakmám férfi szabó volt, tíz évet dolgoztam ebben a szakmába.

Egy barátom hívására egy bukaresti informatikai céget indítottam el, úgy hogy közelről még számítógépet sem láttam.

Egy gyorstalpaló után, két évre Bukarestbe költöztünk és elindult ez új cég.

Majd visszatérve tovább tanultam, vállalkozásszervező közgazdász lettem és a magyarországi anyavállalat vezérigazgatója.

Úgy tűnt, hogy jó irányba megyünk, jó úton vagyunk de mégsem voltunk jól.

Életünket a munka határozta meg. Nem volt időnk semmire, minden arról szólt, hogy bebizonyítsuk magunknak és környezetünknek,

hogy képesek vagyunk megállni a helyünket, ahogy szokták mondani, visszük valamire.

Ezért minden lehetőséget megragadtunk, hogy minél több pénzt keressünk, egzisztenciát teremtsünk, nagy házat építsünk.

Egyre több munka, egyre kevesebb idő a családdal, egyre kevesebb idő a pihenésre.

Nem volt semmi más az életünkben csak a munka.

Azt reméltük, hogy ez a kulcs, ez fogja megadni előbb vagy utóbb azt a boldogságot, békességet, elismerést, amire vágytunk, amire minden ember vágyik.

De nem ez történt, egyre nagyobb lett a stressz, egyre több lett a konfliktus, kiüresedett a kapcsolatunk a feleségemmel,

a két lányunkkal alig találkoztam és mikor este fáradtan hazamentem leültem a tv elé és sokszor ott aludtam el.

Kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni a feszültség, a légkör.

Hiába volt egyre több pénzünk, hiába volt két szép lányunk, hiába épült fel a házunk.

Harmincnyolc éves voltam, amikor megkérdőjeleztem az eddigi utat.

Biztos ennyi-e az élet?  Biztos, ez az én utam, ez a mi utunk?

Kezdtük felismerni, hogy ennél többről kell szóljon az élet.

Ott volt bennünk egy hatalmas űr amit nem tudtunk betölteni és éreztük, saját erőnkből nem is fog sikerülni.

Elkezdtük keresni a segítséget a válaszokat. Voltak zsákutcák is.

Isten útja látható kezd lenni…

Isten kegyelme, hogy visszavezetett a gyökerekhez, kezdtünk templomba járni.

Így kerültünk a solymári gyülekezetbe, ahol kedvesen fogadtak. Egyik vasárnap egy fura idegen nevű csendes hétvégét hirdettek és én elmentem, erre a hétvégére.

Ez volt az első református férfi cursillo 2006 májusában az Emmaus házban, Nyárlőrincen.

Nekem ezen a hétvégén készíttetett el az a találkozás, ami mindent megváltoztatott.

Ez a találkozáson mutatta meg az Úr az élet értelmét.

Korábban nem tapasztalt módon érintett meg az Isten és az addigi világomat feje tetejére állította:

Egyértelmű lett, hogy az életem nem a véletlenek sorozata, hanem létezik egy terv, – az Úr tud rólam.

Ezen az alkalmon kaptam egy igét, ami irányt, célt, küldetést, keretet adott életemnek munkámnak, szolgálatomnak, megkoronázva egy ígérettel.

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében,

tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Mt. 28:19,20

Azóta igyekszek ezen az igén lemérni a döntéseimet. Mi visz közelebb vagy távolabb Isten számomra kijelölt útjától.

Mikor hazajöttem nyilvánvaló volt a volt a család számára is, hogy valami történt velem.

Elkezdett minden megváltozni, más lett a fontossági sorrend, megváltozott a kapcsolatom a feleségemmel, a gyermekeimmel.

Elkezdtük együtt olvasni a Bibliát, együtt imádkozni a gyerekekkel is, esténként beszélgettünk mint egy család.

Megértettem, megtapasztaltam, hogy milyen „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad”.

Ereje lett annak ami még a konfirmációmkor még üres volt.

Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak,

a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett…

Rájöttem nem a sikereim vagy kudarcaim határoznak meg engem, nem is az eredményeim, vagy a bukásaim,

hanem valahol sokkal mélyebben az, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok.

Már nem volt kisebbségi érzésem erdélyiként, tudtam, hogy az ÚR szeret és elfogad,

hogy  Ő már akkor szeretett amikor én még távol voltam Tőle.

A lányaink akkor már kiskamaszok voltak és ma is nagy örömmel gondolnak vissza erre az időszakra, ami felfrissülést hozott a családunk életébe.

Olyan volt mint mikor kiszellőztetünk, átjárta valami csodálatos szellő a házunk minden zugát, de nem csak a házunkat hanem a szívünket is.

Kedves férfi testvérek, nagyon fontos felismernünk, hogy gyermekeink fizikai születésében az anyáé a főszerep de lelki újjászületéséért felelősek vagyunk.

A mi családunkban, feleségem korábban vágyott az Isten felé fordulásra, de csak próbálkozások maradtak, családunk akkor fordult amikor én kimondtam,

hogy „én és az én házam népe az Urat szolgáljuk” Józsué 24:15. .

A nyárlőrinci alkalmat követően felmondtam munkámat és egy egészen más úton indított el az Úr.

A gyülekezetben és a cursilloban aktív szolgálatot vállaltam, hálából.

Komolyan vettem azt amit ezen hétvégén tanultam, hogy Krisztusról hitelesen akkor tehetek bizonyságot ha a családban és a gyülekezetben is a helyemen vagyok.

A harangláb festés, gyülekezeti adomány gyűjtő koncert szervezése, énekeltem a gyülekezet kórusában, ahol tudtam szolgáltam.

 A házunkban házi csoport alakult…

Úgy gondolom, hogy szolgálat nélkül nem maradtam volna meg az úton, hiába a megtapasztalás, az első tűz.

A szolgálatban még nagyobb ajándékokat kaptam, tanúja voltam  életek megváltozásának, gyülekezetek megerősödésének.

Felfoghatatlan az Isten munkája a szívekben, ha beengedjük.

Ez az út oda vezetett, hogy a munkám is szolgálat lett, 10 év SDG Balatonszárszó, most a DMRE.

Csak Övé a dicsőség. Megáld, hogy ÁLDÁSSÁ legyünk.

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” ezzel jelölte ki az én utamat.

Ezért vagyok most itt. El kell mondanom ..hogy az Úrnak terve van mindannyiunk életével, a Te életeddel is.

„Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” (Márk 1:3)

Kelemen János

vállalkozásszervező közgazdász