Egy óvónéni bizonyságtétele

Áldás, békesség! Veres Tamásné Móni vagyok, a hajdúsámsoni református gyülekezet presbitere. Férjem, Tamás a gyülekezet főgondnoka. Isten két fiúval áldott meg bennünket: Levente 27, Áron 20 éves. Óvónőként dolgozom a hajdúsámsoni Önkormányzati Óvodában immáron 17éve. A gyülekezetbe a gyermekeink révén illetve anyósomék hívásának engedve kezdtünk járni nagyobb ünnepek alkalmával a közösségbe. Bár katolikus szertartás szerint megkereszteltek Istentől távol nevelkedtem. Családunk egyetlen hívő tagja dédnagymamám volt, aki kiskorunktól sokat imádkozott értünk. Viharos és zajos gyerek és tinikoromról visszanézve elmondható, hogy Isten megelőlegezett kegyelmének köszönhetően sok-sok veszélyes helyzettől óvott meg, amit én akkor még nem neki tulajdonítottam.

Párommal a közös munkahelyünkön ismerkedtem meg, és 21 évesen nagy szerelemtől vezetve össze is házasodtunk, s bár a templomi esküvőnkön elmondtuk a házastársi eskünket, mégis Isten nélkül a szívünkben kötöttük meg ezt a házasságot. De hiszem, hogy Isten már akkor is tudta, mi a terve velünk és megáldotta ezt a szeretetszövetséget közöttünk. Megszülettek a fiaink és ahogy Levente cseperedett, elkezdtünk vele a gyülekezetünkbe járni. Valahol olvastam egy számomra megrázó mondatot: „A gyermeked melletted kárhozik el!” Ez nem történhet meg, gondoltam. Kötelességemnek éreztem, hogy a fiaim megismerhessék Istent. Bár én még semmi hiányát nem éreztem akkor, hogy nem élek Istennel, sőt vígan éltem a világi életemet nélküle.

Eleinte igen feszengtem, s nem éreztem jól magam a templomban, majdhogynem menekültem egy-egy istentisztelet után kifelé. Aztán egyszer csak megszólalt az Isten igéje számomra. Valami megmagyarázhatatlan módon minden szava nekem szólt, hirtelen érteni kezdtem az igét és a magyarázatokat. Egyre többet járunk istentiszteletekre, s egyre éhesebb lettem Isten üzenetére, sokat olvastam bibliát, áhítatos könyveket de mégis a legnagyobb hatással akkoriban egy, az anyósomtól kapott kis könyv, a Spugeon: Minden kegyelem c. könyve volt rám, abból is egy mondata : „Fattyak vagyunk, mégis szeret az Isten.” Az akkor már Krisztussal élő drága anyósom azt mondta, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kellene olvasnia… és valóban azóta én is adom kézről kézre.

Idővel bekapcsolódtunk a szolgálatokba, legfőképp a gyerekmunkába. Tamást presbiternek választották, rendszeresen jártunk már akkoriban a gyülekezetbe s kívülről úgy tűnt, hogy minden rendben van, csodálatos a házasságunk, az életünk. 2013-ban Balatonszárszón egy REFISZ-en ismertük meg Végh Tamás bácsit, kinek szolgálatai, személyisége nagy hatást gyakoroltak ránk. Ott hallottam először bizonyságtételt egy börtönmissziós kis csapattól. Csak ültem és csodálkoztam, hisz ezek az emberek szabadabbnak és boldogabbnak tűntek minden börtönön kívül élő embernél, ragyogtak, ahogy a megtérésükről és hitükről beszéltek. Megfogalmazódott bennem: Ki is az igazán szabad?

Még ebben az évben férjem részt vett egy biatorbágyi férfi csendeshéten, ahonnan korábbi énjétől még békésebben, csendesebben jött haza. S bár sokat nem beszélt az érzéseiről, az ott átéltekről, éreztem, hogy változás kezdődött benne. Rá egy évre már úgy jött haza egy újabb férfi hétről, hogy átadta az életét Krisztusnak. Természetesen szerette volna, ha én is elmegyek egy női hétre, de nekem eszem ágában sem volt még akkor ez, féltem… És a „drága jó” természetemből adódóan kikértem magamnak: majd én tudom, hogy megyek-e vagy sem, nekem senki meg ne mondja, mit és mikor csináljak. Akkoriban nagyon indulatos, nagyszájú és öntörvényű voltam, szinte leuraltam a férjemet. Fel sem igazán tűnt, hogy a viselkedéseimmel, felelőtlen cselekedeteimmel mekkora veszélynek teszem ki a házasságunkat, családunkat.

Egy nap a kíváncsiság rávitt, hogy meghallgassak egy, a férjem által Biatorbágyról hozott Cseri Kálmán hanganyagot, „lássuk már mégis miket hallgatnak ott azon a furcsa helyen”… S akkor, mintegy villámcsapásként Isten rámterhelte a bűneimet. A CD-ről Kálmán bácsi egy valamikor hívő életet élt, de mára már az alkoholizmusában teljesen mélyre süllyedő emberről beszélt, aki egy hajnalban az árokban ébredt a saját piszkában, libaürülékben és őszintén felkiáltott: „Ha még így is kellek neked, hát itt vagyok, ments meg!” Így is, ilyen bűnösen… Én is ilyen bűnös vagyok, hasított a lelkem mélyére! Megrettentem, és szinte elém jött minden gyermekkoromtól tinikoromon át a fiatalasszonyként elkövetett és mélyen elásott bűnöm. Berohantam a szobába és sírás közepette megvallottam septiben Istennek a bűneimet, kértem a bűnbocsánatot. S bár éreztem némi megkönnyebbülést a lelkemben, mégis pár nap múlva újra előjött bennem, hogy én mennyire bűnös ember vagyok! Nem tudtam önvád nélkül tükörbe nézni. Vívódtam, hogy Isten valóban megbocsájt-e nekem, és én megbocsájtok-e magamnak?! És ami számomra a legrettenetesebb volt, vajon a férjem, akit én megbántottam, megbocsájt-e nekem? Ezen vívódásaim közepette kaptam ezt az igét: És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. (Jakab 5: 15, 16)

Tudtam, hogy meg kell vallanom valaki előtt – hangosan kimondva – a bűneimet. De kinek mondjam el? Úgy éreztem, nincs emberem. Féltem, szorongtam, és végtelenül szégyelltem magam… A bűneimtől való szabadulás vágya egyre nagyobbra nőtt bennem. Egyre tanácstalanabb és kétségbeesettebb lettem. Sokat sírtam, és imádkoztam, hogy Isten mutasson kiutat ebből a kutyaszorító helyzetből.

Áron is megvegyétek az alkalmat (Efézus 5: 16) – kétségbeesetten kezdtem el a válaszokra vadászni. Három év vajúdás, felkészítés következett a megtérésemet megelőzően. Az utolsó évem az ÉN ÉVEM volt. Bizonyságtételeket kutattam, evangelizációkra, dicsőítő alkalmakra jártam és kerestem az igékben is a megerősítést. Sokat imádkoztam a megtérésemért, de emellett egyre nőtt a félelmem, hogy Isten nem fog nekem megbocsátani. Voltak napjaim, amikor már csak egy drága is csésze felirata: Ne félj, csak higgy! (Márk 5:36) és egy kedves zsoltárom, az Amint vagyok… biztatása tartotta bennem a lelket. Minden úrvacsorát végig sírtam, éreztem, hogy nagy bajban vagyok. Mégis hittem, hogy az az Isten, aki eddig engem ezen az úton elhozott, nem hiába tette ezt. Vinni fog tovább és elvégzi bennem a munkáját.

Egy bibliaórai beszélgetés alatt megérettem, hogy nem csak én veszhetek el a bűneim miatt, hanem a rám bízottak is. Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat. (2Mózes 4. parancsolatban). Megértettem, hogy Isten képes a generációkon át ívelő áldatlan, átkos életet áldássá formálni. Ezután megéltem, hogy minden értem történt… Amire szükségem volt, azt küldte Isten személyes igékben, értem szolgáló drága testvérek személyében. Lépésről lépésre tette mindezt, abban a mennyiségben és ritmusban, amit be tudtam fogadni, amire és ahogyan szükségem volt. Nem voltam könnyű születés, de nem is voltam koraszülött… – Nem adtak könnyen! Egy nagyheti alkalmunkon Zimányi József lelkész volt a gyülekezetünk vendége, aki kimondta a számomra oly fontos utolsó megerősítő szavakat: „Ne hezitálj, hogy megéri vagy sem, csak dönts! Válaszd Istent, megéri!” Ez teljesen megerősített a döntésemben, és végre beregisztráltam egy női csendeshétre Biatorbágyra. Félelemmel de reménnyel a szívemben vettem búcsút a férjemtől, aki ott hagyott egyedül Istennel ezen a héten…

Azon a 2018. júliusi női csendes héten a Jézus és a házasságtörő asszony története volt az egyik kiemelt témája az alkalomnak. …Egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen… – Én is ott maradtam Jézussal középen, vittem a bűnbatyumat, amiben az immáron elviselhetetlenül nehéz bűneimet mind bepakoltam… Személyes lelkigondozói beszélgetést kértem. Számos bűnöm mellett ki kellett mondanom Isten előtt, hogy megszegtem a házasságkötéskor Isten előtt tett eskümet és hűtlen voltam a férjemhez. A világ szemében ez „csak egy kis botlás és nem is igazi megcsalás” lett volna ugyan, de számomra ez már halálos bűnnek számított és az is volt. Isten megértette velem, hogy végtelenül szeret, de így nem mehettem vele tovább az úton. Ruhám bepiszkolódott és egyedül csak a kegyelmes Isten tudta tisztára mosni, vagyis megbocsátani nekem a bűneimet. De Ő – amint ezt meg is ígérte – megcselekedte velem! Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz! (János 8:11) – ez volt a hét utolsó napján az elbocsájtó igém. Amikor megértettem, hogy nekem kellene ott fenn függeni a kereszten a bűneim miatt, engem illetne a büntetés, a halálos büntetés, akkor ott zokogásban törtem ki és igazán megértettem, mit jelent a MEGVÁLTÓ kifejezés… Kimondhatatlan hála volt a szívemben azért, hogy ezt a hatalmas ajándékot Isten számomra is elkészítette és nem kárhozok el, hanem örök életem van. A bűnvallásommal együtt járt az Istentől elválasztó korábbi okkult dolgaim (amik addig fel se tűntek) megtagadása, a tőlük való szabadulás is. Isten megerősített: Én, az Úr vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell. (Ézsaiás 48:17).

A Krisztussal való találkozásom előtti életem a sok felelőtlenül elkövetett bűnöm miatt tele volt szégyennel és félelemmel, szorongással. Sokszor nagyon elviselhetetlenül viselkedtem, indulatosan, ítélkezően és békétlenül éltem. A Krisztussal való találkozás óta átformálódott az életem. Már nem kell szégyenkeznem, hisz bűnbocsánatot és szeretetet nyertem! Sokkal felszabadultabban élem az életem Vele. Békességem van abban, akivé Isten formált és hiszem, formál a halálom napjáig. A félelmet felváltotta az öröm, örülök, hogy Isten gyermeke lehettem! Hálával fogok neki szolgálni életem végéig! Végtelenül hálás vagyok neki azért is, hogy az én férjem lelkében kimunkálta a megbocsátást. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez Ő nélküle is megtörtént volna…

Megtanultam imádkozni nemcsak magamért, hanem mindenkiért akiket ajándékba kaptam – családom, rám bízott szeretteimen kívül olyan emberekért is, akiket elém hoz Isten. Magamat látom bennük, a régi elveszett énem, és már vágyom rá, hogy ők is hitre jussanak, ne vesszenek el ők sem. Az örömömet, a lehetőséget a Krisztus általi találkozásra meg kell osztanom másokkal is. Ehhez kérem Isten bátorítását, vezetését, hogy amikor Ő elém hozza az alkalmakat, embereket, tudjam elmondani, mit tett velem is és hogyan szeretett életre. És hogy ez a csodás mentő szeretet minden hozzám hasonló embertársam számára elérhető, csak el kell fogadni! Istennek adok hálát azért is, hogy olyan gyülekezetbe vezetett, ahol szól az élő ige, élő tűzzel szolgáló lelkészeket kaptunk ajándékba, fontos a lélekmentés mindannyiunk számára. Megértette Isten velem azt is, hogy ez az ajándék nem csak az enyém, meg kell osztanom másokkal is. Hiszem, hogy Isten bármelyikünket meg tud szólítani, meg tud váltani a bűneinkből. Nem tudom, hogy kinek mi van a batyujában, még cipeli vagy már lerakta, vagy épp készül lerakni azt a súlyos terhet Isten elé. Biztatok mindenkit – ahogy engem is biztattak – ne hezitáljon, tedd meg az első lépést Isten felé! Megéri! És ne félj, a többit Ő már elrendezte, vinni fog az utadon végig a szeretetével.

Ha olykor elbizonytalanodom, és engedek az óemberi-lehúzó énemnek Isten igéje mindig visszaterel az Ő általa kijelölt utamra és megerősít, hogy jó helyen vagyok: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézsaiás 43:1) Szolgám vagy! Kiválasztottalak, nem vetlek el téged! Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. (Ézsaiás 41, 9-10)

Zárásként szeretném elmondani, hogy Isten kegyelméből ebben az évben leszünk 30 éves házasok. A tegnapi napon – egy házaspári hétvége záróalkalmaként férjemmel újra elmondhattuk egymásnak a házastársi esküt. Ég és föld volt a két eskü között… Megértettem, hogy lehetnek egy kapcsolatban, házasságban törések, szakadások, melyek örök heget hagynak maguk után. Ezután már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. A hegek emlékeztetnek, hogy ne kövessük el újra ezeket a hibákat, bűnöket. De arra is, hogy Istennek minden sebet van hatalma begyógyítani. Isten megmutatta nekem, hogy a társamat ajándékul kaptam, és a házasságunk Isten számára elkülönített, megáldott szeretet-kapcsolat, amire mi most újra IGEN-t mondtunk. És ha jönnek is még próbák, nehézségek azt már a hármas kötelékben megerősödve leküzdjük, harcoljuk meg együtt, Istennel.

Zárógondolatként egyre csak egyik kedves zsoltárom dallama, refrénjének szavai zengenek bennem: „Uram, én mindenért hálát adok!”Isten gazdag áldását kívánom kedves mindnyájukra: Veres Tamásné Móni – Isten megváltott, boldog gyermeke.

Veress Tamásné Mónika
óvónő – Hajdúsámson